Amire a kedvenc könyveim megtanítottak – 5 életlecke Téma: Psziché

Könyvmoly vagyok. Szinte nem telik el úgy nap – immáron körülbelül 13 éve -, hogy ne olvasnék. Legyek bármilyen fáradt, legyen bármilyen nehéz napom, mindig szakítok időt arra, hogy 15-20 percre belefeledkezhessek egy könyv világába. Most azokat a könyveket szeretném kiemelni, amelyek meghatározóak voltak cseperedésem szempontjából: nemcsak élménnyel, de tanítóleckével is szolgáltak. Apró, de fontos farkastörvényei ezek az életnek, amik a maga didaxisaival együtt formálnak, nevelnek és csiszolnak.

A belső értékek fontossága
Stendhal Vörös és fekete című regénye életem első olyan könyve volt, amely a karrierről szólt – pontosabban egy kettétört pályafutásról. Ennek a lélektani regénynek a középpontjában egy olyan főhős áll, akinek jelleme negatív irányba változik a hőn áhított társadalmi érvényesülés következtében.

A protagonista, Julien Sorel legnagyobb álma az volt, hogy bekerüljön az arisztokratákhoz – hasonló ez, mint modern korunkban az influenszerek stalkolása -, paraszti származása miatt bekövetkezett megaláztatásai azonban gőgössé tették – ez meg ugyanaz, mint amikor a közösségi média önértékelési problémát idéz elő bennünk. Pontosan így alakul ki a társadalmi érvényesülés közben megfigyelhető aljasodás, az emberi féreggé válás-szindróma: miközben Julien Sorel egyre feljebb és feljebb lépked azon a ranglétrán, értékei úgy foszlanak semmivé, mintha sosem léteztek volna. Képmutató, hazug és álszent lesz.

A könyv már 15 évesen megtanította nekem, hogy önmagunknak a legkönnyebb hazudni: nem a tükröt kell szidni, ha ferde képet látunk benne. Szép és jó dolog az ambíciózus attitűd, de nem mindegy, miként kerít hatalmába minket. Nem szabad, hogy a nagyravágyás és a tenni akarás következtében a belső értékek feledésbe merüljenek. A jellem teszi az embert, nem pedig a társadalmi rangja.

A hit legyőzhetetlensége
Kamaszkorom Bibliájaként tartom számon Ken Follett által megírt – megközelítőleg – 1000 oldalas könyvet. A katedrálisban bemutatott emberi sorsok a hit és a küzdés mintaképei: a 12. századi Angliában bizony kőkeményen kell harcolni az életben maradásért az ellenségek és a természeti csapások kereszttüzében is. A regény főszereplője egy katedrális felépítésében látja élete nagy álmát, azonban sokszor tűnik úgy, hogy az épület sohasem fog felépülni, kudarchelyzetek tömkelege zúdul a főszereplőre. Kitartása, nyitott szíve és éles esze azonban nem hagyja, hogy az ostorcsapásként ért vereségek felülkerekedjenek rajta.

Ez a könyv azt tanította meg nekem, hogy az elbukás az élet egy kevésbé kellemes, de szükséges velejárója, amit az ember külső motivációként kell használjon. Becsülettel és hittel végzett kitartó munkának nincsen versenytársa.

Ami rossz, az…
Utolsó életleckéim Szabó Magda nevéhez köthetőek. Ha valaki azt mondja, Szabó Magda, agyamban azonnal megjelenik az általa formált világnézetem, az életem, és az a végtelen sok életlecke, amiket elszórtan ejtett el könyveiben egy olyan világban, ahol igencsak nagy szükség van rá. Nehéz volt választanom, melyik Szabó Magda könyvet emeljem ki, mert mindegyik óriási hatással volt rám.

A Für Elise-ben szereplő előhalállal kezdeném. Ez a lecke is az élet egészére szól: minden szívtörés, tragédia, szilánk és összezuhanás egy előhalál, amely felkészít, erősít, és amelyről így ír könyvében: „Ez még csak egy előhalál… Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig. Az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet.”

Teljesen vagy sehogy
Megmaradt Szobotkának című regényéből az önszeretet és az öntisztelet fontosságát tanultam meg. Köszönöm Szabó Magdának ezt a gondolatot, úgy gondolom, egy akkoriban még kamasz, önmagát nagyban fogalmazó, igaz szerelem előtt álló lánynak aligha lehetett volna jobb tanácsot adni: „Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.”

Ember tervez, Isten végez
Életleckéim sorát az Abigél című könyvében található pár sorral zárnám, amely az élet kiszámíthatatlanságáról szól: „Milyen furcsán és váratlanul következnek be az ember életében a legjelentősebb események. Nem úgy, és nem is akkor, ahogy és amikor várja az ember, másképpen, más előzmény után, valahogy logikátlanul.”

De pont ettől szép, nem?