Amire a multis munka megtanít

Ó, az a fránya multi. Hol szidjuk, hol pedig visszakívánjuk. Hol kesergünk, hol pedig hiányoljuk. Legalábbis én így voltam vele. Egyetemi éveim alatt léptem át először azt a menő, személyre szabott, kártyára kinyíló fotocellás ajtót, ami a kiskosztümök, ingek és aktatáskák 6. emeletén található világába vezetett. Mosolyogva, tettre készen tettem ezt meg, akkor még nem bénította/ölte meg akaraterőm a bezártság, a fix fizetés és a nyitott iroda szentháromsága. Sőt, mivel új volt, kijelenthetem: egészen tetszett. A kényszeredett laptop kattintgatások, az ingyen kávé és az üvegajtós irodák fancy csodája is csak három napig tart: noha hamar rájöttem, hogy a multikatonaság – mondjuk ki – enyhénszólva nem az én világom, mégis rávilágított az itt eltöltött idő pár lényeges, említésre méltó tényre.

Például arra, hogy kegyetlen hiénavilágban élünk

Elmondásból ezt már mindenki tudja, a multi pedig meg is mutatja: élő metaforaként tárta elém azt a hierarchia rendszert, amit olyannyira nem szeretek. Jómagam a multis tápláléklánc legalján helyezkedtem el, szorgos gyakornokként tengettem mindennapjaimat: tettem, amit kértek, de közben nagyon is figyeltem környezetem a képernyőmön sorakozó Excel-táblák ellenére. 

Volt egy rutinom: noha a többiek reggel 9-10 fele estek be viharverten, én már néha reggel 7-kor, de legkésőbb 7:30-kor leültem a gépem elé azzal a céllal, hogy minél hamarabb távozhassak, hogy legalább a délutánomat érezzem szabadnak – ha már úgy tűnt, egy betontömbben leélt életet szánt nekem a sors. Ebben az időszakban rendszerint csak én voltam bent az irodában, na meg a vezetők. Alkalomadtán felsővezetők.

Ezekben a csendes órákban próbáltam úgy tenni, mintha a nagy koncentrációt igénylő feladatomba elmélyülve semmit sem hallanék a köztük lévő beszélgetésekből. Az ingerült kattintgatások során csak rájöttem: minél erőteljesebb a pozíció, minél magasabban van a ranglétrán, annál éhesebbek és kegyetlenebbek azok a hiénák. (Ugye mindenki érzi, hogy ez nem csak a multikban van így?) A pozíciók közötti versengés, az állandó bizonyítás- és hatalom iránti vágy egyszerűen arra készteti az embert, hogy mindent bevessen – majdhogynem szó szerint. Ha valami nincs a business légkörében, akkor őszinte barátság.

De arra is rájöttem, hogy a monotonitást tűrni kell, méghozzá idegekkel

Tudom, hogy nem minden munkakör épül komplett robotmunkára, sőt, vezető beosztásban már brutális agyi munkára van szükség, de lássuk be: a multik nem szenvednek hiányt a monotonitást igénylő feladatokban, melyek hátulütői gyakran a friss gyakornokokon – lásd, akkor rajtam – csattan. Az egyhangúság igenis fárasztóbb tudd lenni, mint a maratonfutás, de egész gyorsan bele lehet kényelmesedni, könnyű beletompulni a berögzült szokásfeladatba. Azt hiszem, akkor döntöttem úgy, hogy kiszállok ebből a világból, amikor ezt észrevettem magamon.

Ha valamit egy életre megtanultam, akkor azt, hogy dobozon kívül kell gondolkodni

Megtanultam, nagyban kell gondolkodni: igenis ki kell kukucskálni abból a dobozból, egy nagy egész részeként kell gondolkodni, a szemek elé tartott csövek nélkül. Csakis így lehet eredményre jutni, nemcsak a vállalatok világában, de a sajátunkban is.

Még valamit ne feledjünk: rend a lelke mindennek

Rövid multis pályafutásom alatt megtanultam, hogy mi is az a tényleges engedelmeskedés: a folyamatokat előre legyártott forgatókönyvek szerint kell csinálni, a felülről jövő döntések pedig nem megkérdőjelezhetőek. Csinálni kell, ha mondják, úgy, ahogy mondják, és akkor, amikor mondják. Ha valahol, akkor a nagyvállalatoknál mindig emlékeztetve van az ember, hogy hol is van a helye a rendszerben – onnan pedig piszkosul nehéz szabadulni. 

Ebből pedig az következik, hogy noha kávét adnak ingyen, előléptetést, fizetésemelést sehogy sem

Nem hónapokig, hanem évekig kell bizonyítani, toppon lenni, és megmutatni az embereknek, hogy képesek vagyunk rá, sőt, akár jóval többre is. Ehhez nem kell több, „csak” megtörhetetlen akarat. Mindig is azt mondtam, hogy le a kalappal azok előtt, akik a hiénaverseny ellenére is szívüket, lelküket beleteszik a munkába, és a kapcsolatok segítsége nélkül lépkednek egyre feljebb és feljebb.

De a legszomorúbb, hogy munkamániássá válni igenis könnyű,

multikatonává pedig annál is könnyebb – kínálja magát az opció. Ahhoz, hogy az a hőn áhított, életünk megoldásának tituált előléptetés bekövetkezzen, közel sem elég, ha csak elvégezzük a ránk bízott feladatot. Túl kell teljesítenünk. Ki kell törni a kényelemből, szünet nélkül kell gondolkodni, fejlődési lehetőségek után nézni, és bizony, ha akarjuk, ha nem, megfeszített tempóban túlórázni is, hogy lépést tartsunk a ritmusunkkal. Az állandó stressz, teljesítés és pörgés miatt a túlóra kivételből elvárássá formálódik. Teljesen észrevétlenül válik napi rutinná. Teljesen észrevétlenül válunk robotokká.

További cikkek: