Az a fránya Nagy Ő – Van vagy nincs? Téma: Psziché

A Nagy Ő. Bántja a fülem a szó, mert szerintem nincs olyan, hogy Nagy Ő. Alkalmazkodás, elfogadás, kompromisszum, csapatmunka és kémia van – de Nagy Ő, nos, ő nincs. Ugyanis abból elméletileg csak egy van, azonban nem hiszem, hogy mindenkinek csak egy darab ember rendeltetett az életében, és hogy csak egy darab ember tudná kiváltani az igaz szerelem hormonjait. Azoknak, akik már 16 évesen megtalálták életük párját, és azóta is szerelmük utolsó lapjait lapozgatják úgy, hogy nem érnek a végére – na, nekik most egy hátraarcot tanácsolok, élvezzék csak, ez a cikk nem nekik szól. Bár nem mondom, jó lenne végre egy ilyen történetet is megismerni. Hiszen ezek lennének azok a tündérmesék, amiket mindig is át akartunk élni, nemde? Az a bizonyos gyerek-féle szerelem, ami képes felnőni.

Kislánykorunktól kezdve belénk nevelték a varangyos békát, a Shreket és a szőke herceget

Minden emberi lény kétségbeesetten vágyik az igazi társára, keresi a másik felét. A tündérmesékben még elmegy az andalító naivitás, miszerint valódi, igazi szerelem csak egyszer adatik meg az életben. Ott még jó elhinni, hogy ez az érzés egyszeri, nem pedig többszöri, első és egyben utolsó. Reménykedünk a szőke hercegünkben és a fehér lovában, vagy épp a vulkán körüli túravezetőnkben és a sáros bakancsában – ki miben.

Így volt ezzel Arisztophanész is: a Platón Lakoma című művében állítja, ha valaki végül megtalálja az ő egyetlen és igazi társát, akkor létrejön az egységélmény, és megleli az igazi boldogságot. A műben van egy másik, méltatlanul elfeledett vélemény is a szerelemről, méghozzá Diotimáé. Szerinte a fenti mítosz csúnyán félreérti a szerelmet: Arisztophanész szerelmi vágya a hiányból táplálkozik, méghozzá a másik, lehasított felünk hiányából. Arisztophanész meséje jóval népszerűbbé vált az évezredek alatt, mint Diotimáé, mert pontosan azt a szirupos hollywoodi szerelmet szeretné igazolni, amit mindenki el akar hinni, és amiben mindenki reménykedik – titkon. Hogy van valahol a világban egy Nagy Ő, az ikerlángunk, akit csak meg kell találnunk, és miénk lesz a tökéletes boldogság.

Hogyan lehetne csak egy Nagy Őnk, ha mi magunk sem vagyunk ugyanazok az emberek egész életünkben?

Az emberek többsége huszonévesen már a második igazijukkal van, a második életszakaszukban. Ugyanis hiszem, hogy minden életszakasznak megvan a – na jó, hívjuk így, ilyen nyálasan – Nagy Ő-je, ami nem egy, nem kettő, de akár lehet három vagy négy is. Mert abban az életkorban, abban a felfogásban és szemléletben bizony ő az igazi – egy másikban meg amaz.

És meggyőződésem, hitem és talán picit rögeszmém is, hogy így válunk késszé, így értjük meg, hogy az egyetlen igazi szerelem voltaképp egy nagy önámítás. Keressük minduntalan, vágyunk a tündérmesére, pedig ez a való élet, ami szerencsénkre nem olyan kegyetlen, hogy 7,5 milliárd ember közül kelljen megtalálnunk azt az egyetlent, aki nekünk “rendeltetett”.