Az a lány nem én, és ez rendben is van így Téma: Psziché

A legrémisztőbb az, amikor kamaszként rádöbbensz, hogy más vagy, mint a többiek, hogy máshogy gondolkodsz, hogy más érdekel, s teljesen kívülállónak érzed magad a kortársaid körében.

13 éves voltam, amikor az egész kezdődött. Az osztálytársaim olvadoztak a One Direction, Justin Bieber, vagy az éppen aktuális fiúbandák dalain, Leiner Laura legismertebb könyvsorozatát, A Szent Johanna Gimit olvasták, és a parkban gördeszkázó daliás lovagok mozdulatait pásztázták, már-már porosodó szemmel. Mindeközben én a Beatles ’65-ben megjelent Ticket to Ride c. dalát hallgattam, az Isten rabjait olvastam és a legkülönfélébb frappáns monológokkal utasítottam el a legyeskedő fiúkat. A stílusom inkább hasonlított egy, a piacon már hajnalban keringő “Majd én megmondom a tutit!” néniére, mint a csőnadrágos barátaiméra. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, előttem a középiskola, a legszebb (legalábbis akkor még azt hittem) éveim, s ha ezt így folytatom azt hiszik majd rólam, hogy egy 14 éves testébe bújtatott nyugdíjas vagyok.

Itt kezdődött el az én kálváriám…

Kitűnővel zártam a 8. év végét is minden tanulás nélkül, felvettek egy nagyon jó gimnáziumba, sikeres voltam a sportokban, a barátaimmal szinte nap mint nap találkoztam, akkoriban sajátítottam el a sütés fortélyait is. Ki ne lenne boldog ilyen körülmények között? Hát én!

Mindenáron magamra erőltettem azokat, amiket a korombeliek szerettek, hogy én is “egy” egyéniség legyek, mint ők, és véletlenül se lógjak ki a sorból. Teljesen megváltoztam. A szókimondó, intelligens lányból rövid idő alatt egy csőnadrágos lett. A meg nem értettség és a kétségbeesettség kézenfogva bandukolt előttem, míg a rosszullétek már a sarkamban voltak, s végül utolértek. A pánikrohamok száma és a kórházban eltöltött idő egyre csak nőtt, viszont a problémám a jobbnál jobb pszichológusok közt sem talált megértő fülekre, néhány általam nagyra értekelt felnőtten kívül. Ám tisztában voltam azzal, hogy velük nem tudom kárpótolni a kortársak szerepét az életemben, s mindez csak még inkább rontott a helyzetemen.

Nem értettem, hogy miért nem tudok olyan átlagos lenni, mint mindenki más, ha a kinézetemen és a stílusomon tudtam, akkor a hozzáállásomon és az érdeklődési körömön miért nem tudok gyökeresen változtatni. Buliról bulira jártam, különböző társaságokban megfordultam, de sehol se találtam a helyem, s önmagam sem. A rosszullétek már olyannyira elhatalmasodtak rajtam, hogy rettegtem bármilyen kompromittálódástól, kritikus helyzettől, mert kellemetlen volt számomra, hogy én vagyok az a lány, aki a legapróbb változástól is darabjaira hull.

Öngyilkos gondolatok

Keresztényként szégyellem kimondani, de már az öngyilkosság gondolata kezdett gyökeret verni elmémben. Ez a szégyenérzet volt az számomra, ami ráébresztett arra, hogy jó életem van, szeretetteljes emberek vesznek körül, akik hasonlóképp még kutatják az igazi énjüket, és nekik is szükségük van a segítségre, mint nekem.

Tehát igyekeztem megérteni és elfogadni társaimat, minden klisé mellébeszélés nélkül mondhatom: ezáltal én is jobban lettem. A pánikrohamaim megszűntek, kölcsönösen támogatjuk egymást lelkileg, hiszen még nyilván fiatalok vagyunk, de ezek a fiatal felnőtt éveink nagyban befolyásolják a világról alkotott képünket a jövőben. Megtanultam azt, hogy rengetegen járnak ilyen cipőben, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb problémái, amiket nem feltétlen tudatnak velünk, ám jó, ha éreztetjük, hogy támogatjuk őket.

Egyéniség vagyok

Rájöttem, hogy én bizony egy egyéniség vagyok. Nem hallottam még olyan emberről, akinek a lejátszási listáján a Beatlest a Parno Graszt (autentikus roma együttes) követi, aki jobban élvezi a felnőttek társaságát, mint a kortársaiét, és olyanról sem, aki én vagyok. Négy évembe telt, de rátaláltam, megismertem és időközben meg is szerettem ezt az intelligens, szókimondó és bőbeszédű lányt, aki én vagyok. Én nem sajnálom ezt az időt, és ti se sajnáljátok keresni önmagatokat!