Az álláskeresés hálójában koronavírus előtt és alatt II.

Az előző részben arról számoltam be, hogy milyen extrém tapasztalataim voltak az álláskereséssel a koronavírus megjelenése előtt. Most arról szeretnék írni, hogy mit tapasztaltam az elmúlt néhány hónapban, miként éltem meg azt, hogy ismét álláskereső lettem.

Két és fél év után otthagytam a diploma utáni második munkahelyemet. Nincs okom panaszra, én léptem erre az útra, ráadásul nehezített pályán, a koronavírus idején. Egy percig sem mondom, hogy nem volt bennem félsz, hogy nem rágtam át százszor mindent és nem ébredtem reggelente gyomorideggel. De valahol belül azt érzem, hogy a helyes döntést hoztam meg.

Miért léptem le?

Mert nem éreztem jól magam, és mert közel sem volt szívderítő a munkám. Monoton munka, érdektelen kollégák és egy vizsga, amelyet le kellett volna tennem. A munkakörömhöz semmi köze nem volt a vizsgának, csupán ehhez kötik, hogy valaki maradhasson. Én úgy döntöttem, hogy mivel úgyis távozni szeretnék, nem fogom letenni.

Remegő hanggal hívtam fel a főnökömet a vizsgaletételi időpont előtt egy hónappal. Gondoltam fair leszek, szólok előre, hogy nem próbálkozom a vizsgával. Elmondtam neki, hogy miért döntöttem így, ekkor ő annyit mondott, hogy a koronavírus miatt maradhatok legalább egy fél évet, kitolják a vizsgát. Megkönnyebbültem, lesz még fél évem találni új munkát. Két héttel a munkaviszonyom megszűnése előtt csörgött a telefonom. Mégsem maradhatok. Hivatalosan is az álláskeresés útjára léptem, ismét.

Online interjúk: előny vagy hátrány?

A jelenlegi helyzetben hatalmas előny az online interjú. Nem kell tömegközlekedési eszközre szállni, felvenni a legelegánsabb ruhát és egy fél napot eltölteni azzal, hogy minden klappoljon az interjún. Azonban ennek van árnyoldala is. Például a munkáltató, aki a kamerát sem hajlandó bekapcsolni. Nem hajlandó, mert úgy hátha lefagy a kép. Ezzel pedig úgy érzem, hogy semmibe vagyok véve, nem kíváncsiak rám, és hiába veszem elő a legszebb mosolyomat, az érdeklődő tekintetemet, nem látják, csak a hangomat hallják.

Érzelmi hullámvasúton

Semmit nem változott az elmúlt két és fél év, ha azt nézem, hogy milyen utakat jár be a kedvem akár egy napon belül. Reggelente vagy idegesen kelek, vagy kicsattanó motivációval, nincs köztes állapot. Aztán jön egy visszautasító e-mail. Majd egy újabb e-mail egy másik cégtől, első vagy második körös interjúra hívnak. Ismét egy elutasító e-mail. Végül egy telefonhívás, előzetes interjúra invitálnak.

Az egyik pillanatban azt érzem, hogy bármire képes vagyok, aztán meg azt, hogy semmire sem. Aki valaha volt már álláskereső pozícióban, az tudja, hogy ez a bizonytalan lét egyszerűen felemészti az energiát, az életkedvet és a lelkesedést. Az első interjúra úgy mész, hogy napokig készülsz, aztán a másodikra már úgy, hogy kevesebbet, de magabiztosabb vagy. Végül már azt sem tudod, hogy milyen pozícióra adtad be a jelentkezésedet, csak el szeretnél helyezkedni.

Elfogadni a biztosat vagy tovább menetelni a bizonytalanba?

Néhány napja kaptam egy ajánlatot: a pozíció passzolt, mondhatni rám szabták. Minden képességgel engem írtak le. Az elvárások, az előnyök teljes mértékben a nevemet kiáltották. Az online interjú közben felmerült a fizetés, ami mindenhol egy fontos pont. Olyan összeget mondtak, amit 4 évvel ezelőtt gyakornokként, egyetem mellett kerestem. Nem volt kiemelkedő gyakornoki fizetésem.

Kicsit úgy éreztem, mintha kigáncsoltak volna, és még mellé kaptam volna egy gyomrost is. Kétségbeesetten munkát keresek, nem válogathatok, de ezzel csak megaláznak. A becsületemet adjam alább vagy az elvárásaimat?

Miért nagy kérés egy rendes munka?

Ahányszor interjúra készülök, azt érzem, hogy ennek sikerülnie kell. Ha egy cég tetszik, akkor a fizetés annyira alacsony, hogy azt érzem, egy másik világban élünk – a félreértések elkerülése végett sosem kérek sokat, de 20onévesen nem szeretnék éhen halni, ha nem muszáj.

Vagy ott a másik opció, tetszik a cég, a HR-esnek is szimpatikus vagyok, de a második interjún elcsúszom és mást vesznek fel. Kevés a tapasztalatom, kevés a tudásom, kevés vagyok. Tényleg kevés vagyok?

Fogalmam sincs, hogy mikor fogom megtalálni azt, amit szeretnék. Nem tudom, mikor vált hatalmas kéréssé, hogy irodai munkám legyen egy olyan csapatban, ahova nem görcsbe rándult gyomorral indulok minden reggel, és még a fizetésem is olyan mértéket üt meg, hogy nem fakadok sírva, ha meglátom.

Kérdések, amik minden munkanélküliben felmerülnek

Elég jó vagyok? Igen, igen és igen! Attól, hogy valahol nem tudnak értékelni, attól te nem vagy kevesebb.

Bármit el kell vállalnom? Nem! Nagyon nem mindegy, hogy mit csinálsz a napjaid egyharmadában. Tudom, hogy nehéz meghúzni a határt, amikor el vagy keseredve, de nem éri meg tönkretenni a lelki egészségedet egy munkáért.

Meddig fog ez még tartani? Nem tudom, fogalmam sincs, de tarts ki! Ne hagyd, hogy minden kedvedet elvegye ez az állapot, értékes vagy!

Hogyan mérjem pénzben magamat? Minden iparág más, de emberek vagyunk, pénzből élünk. Nem zsigerelhetnek ki teljesen azért, mert pályakezdő/pályamódosító vagy.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: