Az álláskeresés útvesztőjében – Mit ne mondj semmiképp egy álláskeresőnek?

Hónapok óta fennálló helyzet ez már. Én vagyok az, aki annyira szerencsétlen, hogy még a nagy, lehetőségekkel teli Budapesten sem talál normális munkát magának. Helyesbítek, van egy félállásom, de az nyilván nem számít.

Álláskeresésem nehéz pillanatai

Amikor irodai munkák között keresgéltem, megkaptam, hogy miért nem „normális” munkát keresek. Amikor másfajtát néztem, akkor meg az volt a baj, hogy túlképzett vagyok, a diploma miatt nem vesznek fel „normális” helyre, vagy túl megfoghatatlan a végzettségem, mert senki nem érti, mire jó a szociológia. És különben is, 24 évesen már nem munkakeresőnek kellene lennem, hanem komoly dolgokat illene csinálnom, mint mondjuk a családalapítás. Nyilván. Ezeket nyilván senki nem mondta szó szerint, csak a legkisebb utalásokat, célzásokat is meghallom és eltárolom magamban.

Persze, külső szemlélőként mindenki rendkívül okos, nagyon jól tudunk másoknak – akár kéretlen – tanácsokat osztogatni. De magunkat miért nehéz kihúzni a gödörből? Én is nagyon szívesen tartok a szeretteimnek negyven perces beszédet arról, hogy miért nézek fel rájuk, szerintem mi a szupererejük, illetve hogy a helyzetükben mi lenne a jó döntés, de ugyanezt nem tudom megtenni saját magamért. Miért?

Már csak legyintek, ha a HR-esek nem válaszolnak

Több hónapnyi keserves kínlódás után végül oda jutottam, hogy a napok végén már csak legyintek, hogy na, megint eltelt egy nap, amikor nem hívtak a HR-esek a cégektől, ahova a jelentkezéseket küldtem. Mert igen, aktív álláskeresőként most leginkább ettől várom a visszaigazolást. Vagyok-e annyira érdekes egy kiválasztási szakembernek, hogy tárcsázza a telefonszámomat a jelentkezésem után? Mert ugye, csak akkor ért valamit a jelentkezésed, ha érkezik visszajelzés. A válaszra várhatsz heteket, de leginkább nem jön. Az elején nagyon megrázott, ha a megbeszéltek után mégsem hívott vissza vagy nem reagált a megkeresésemre a cég képviselője, de ma már inkább cinikus vagyok ezzel kapcsolatban. Megteszem, ami tőlem telik, azután rábízom a sorsra, végzetre, vagy ki minek nevezi ezt a csodás folyamatot.

Munkakeresés során a kételyek is megtalálnak

A gond azonban akkor van, amikor elkezdesz kételkedni az önéletrajzodban, a képességeidben, a végzettségedben és magadban. Tudom jól, hogy sok állást már a kihirdetés előtt betöltenek a belső ismeretségi körökből, de ez egy olyan játék, ami hosszú távon kiszipolyozza az ember lelkesedését. Az egyetem alatt azt gondolod, hogy az élet tele van lehetőségekkel, és mire megszerzed a diplomát, alig győzöd majd levakarni magadról az állásajánlatokat. Persze. Lehetőségekből tényleg sok van, mondjuk saját vállalkozásra vagy önálló projektekre – csak ezekhez pénz is kell. A pénzhez meg munka. A munkához meg interjúk. Na, nem mondom, hogy nem hívott fel senki a jelentkezésem után, de abban a néhány ellenkező esetben, a „majd hívunk” után elhalt a kommunikáció.

Hullámokban tör rám a kétségbeesés, a harag és a csalódottság

Én még viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mert mindeközben van egy félállásom, amiért hálás vagyok, hiszen van olyan, akinek még ez sincs. Meg sikerélményei sem. És talán támogató családi vagy baráti háttere sem. Igen, tudom, fontos, hogy higgyünk magunkban, fontos, hogy ne másoktól várjuk az önbizalmunk megerősítését, de őszintén, én minden nap egy kicsit küzdök most magammal, hiába érzem azt, hogy alapból jó az önismeretem. Így vagy úgy, de hosszú távon kicsinálja az embert ez a bizonytalan helyzet. Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen „tanácsokat” és „segítséget” kap egy álláskereső tőled. Segítség alatt egyáltalán nem az anyagi segítségre gondolok, inkább a gesztusokra.

Szóval itt van néhány tedd/ne tedd erre az időszakra:

  • Ha a munkahelyeden megüresedett egy pozíció, vagy tudsz róla, hogy álláskereső barátod is jól beilleszkedne a csapatodba, szólj neki, ajánld be, hiszen tudjuk jól, hogy ismerősön keresztül sokkal gyorsabban és könnyebben lehet munkába állni, mint egy internetes jelentkezéssel.  
  • Kéretlen tanácsra nincs szükség, hidd el, ha meghallgatod az aktuális panaszkodásunkat, már azzal is segítesz. Tényleg. Sajnálkozni nem kell, csak figyelni, hallgatni. Megérteni.
  • A „mikor lesz már normális állásod?” nem jó kérdés, nem segít. A „mióta is keresel állást?” kezdetű sem, sőt.
  • Bár látszólag nincs olyan megfogható dolog, ami elismerés után kiáltana, de hidd el, az aktív álláskeresés is egyfajta munka. Aki komolyan veszi, az nem napi fél órát, hanem akár 5-6-7 órát is eltölt vele. Igenis jól tud esni, ha közlitek a barátotokkal, hogy tudjátok, hogy most nehéz időszakon megy át, de támogatjátok és büszkék vagytok rá az igyekezeteiért.
  • Sajnos az sem segít, ha arról panaszkodsz nekünk, hogy nagyon nehéz eldönteni, milyen haszontalan kacatokra költsd a pénzed. Alapjáraton nincs baj a témával, de mindennek megvan a helye és ideje. Ennek nem itt és nem most, bocsi, ezzel kapcsolatban nem tudunk együttérzést tanúsítani.
  • A jó híreiteket azonban ne hallgassátok el előlünk, hiszen amikor veletek együtt örülünk, arra az időre legalább kilépünk az önmarcangolás vizéből.

A munkakeresés pozitív hozadéka

Az álláskeresésnek van egy jó oldala. Még ha csak egy kis időre is, de engedheted, hogy szárnyaljon a fantáziád. Nem vagy bedobozolva egy adott munkakörbe, hanem minden lehetséges helyre leadhatod a jelentkezésedet. Lefogadom, hogy vannak közte olyanok is, amikre nem gondoltál még ezelőtt. Amiktől izgalomba jössz, amiktől másnak látod magad, amik megmozgatják a benned rejlő kreativitást. Elgondolkodtatnak, önismeretre késztetnek.

Végtére is, ezek az időszakok is beépülnek az ember tapasztalataiba, személyiségébe, csak ki kell tartani, és talán hasznos lenne kisajtolni magunkból annyi pozitivitást, amennyit csak lehet. Mert igen: így vagy úgy, de elérjük a célt.

Sorstársaimnak sok szerencsét és kitartást kívánok, az erő legyen veletek az álláskeresésben! A sorstársak barátainak és családtagjainak pedig nagy ölelés, ha támogatják szeretteiket ebben az időszakban.

További cikkek: