Az egyetlen ok, amiért egyetemre járok, hogy a szüleimet megnyugtassam – Szükség van-e diplomára?

Idén kezdtem életem harmadik egyetemét. No nem azért, mert már két diplomás doktorandusz lennék, aki csak gyűjtögeti az előtagokat a neve előtt, szó se róla. Nem fejeztem be egyiket sem, ahogy életem során általában semmit, amibe csak belefogtam. ,,Hát igen, ilyenek az Ikrek, a Mars és a Jupiter ultraviolás sugárzásának görbülete így hatolt be a Föld légkörébe, amikor születtél”– mondják egyesek. Persze.

Szeretek tanulni, mindig is szerettem

Volt, ami nehezebben ment, amihez nem volt kedvem, azzal nagyon szenvedtem, olyankor még a város másik vége is hallotta a hisztériázásomat, hogy miért kell a másodfokú egyenletekről, valószínűségszámításról, meg vegyületekről tanulnom. Bár ezen valószínűleg minden gyerek átmegy. A gimnáziumban sokan tartották bennem azzal a lelket, hogy ne aggódjak, ha ennek vége, már nem kell olyat tanulnom, amit nem szeretnék.

Hát hazudtak. Én naivan valóban elhittem, hogy az egyetem már semmi másról nem fog szólni, mint hogy érdekesebbnél érdekesebb témákat boncolgatunk, mint egyenrangú felek, és szabadon áramló, vérpezsdítő vitákban lehet majd részem, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez pont olyan életszerű, mint önerőből milliárdossá válni villanyszerelőként.

A tárgyfelvétel alkalmával csillogó szemmel ültem a Neptun előtt, csodáltam az elmém tágítására kínált jobbnál jobb tárgyakat, repestem az örömtől, hogy milyen nagyon izgalmas dolgokat tanulhatok végre valahára. Aki részt vett valamilyen egyetemi képzésben élete során, valószínűleg megadóan bólogat a képernyő előtt. Igen, mind ismerjük azt az érzést, amikor az ,,ott már azt tanulsz, amit csak szeretnél” – szöveggel etetett gimnazista, és a kötelező tárgyai először néznek farkasszemet egymással a Neptun kék csatamezőjén.

Mindkét képzést otthagytam egy év után. Persze lehettem volna kitartóbb, összeszoríthattam volna a fogam, ökölbe szoríthattam volna a kezem, megfeszíthettem volna a testem és az elmém minden apró kis porcikáját, hogy akkor is befejezem, ha már elkezdtem, de nem akartam. Valóban nagyon szeretek tanulni, vitatkozni meg még annál is jobban, de nem kell ehhez egyetemre járnom.

Na és a diploma?

Soha nem tartottam annyira fontosnak. A szüleim életében azonban egy ideje ez a legkardinálisabb kérdés, hogy vajon lediplomázik-e a kislányuk. Én ezt az ellentétet a generációs különbségnek tudom be; drága szüleim ugyanis még abban a korban szocializálódtak, amikor a diploma még kvázi életbiztosítás volt. Ma már nem az, rengeteg friss diplomás fiatal kering a munkaerőpiacon, megfelelő állás után kutatva, vagy egyáltalán VALAMILYEN állás után, és hiába lobogtatják azt a darab papírt, úgy látszik, mégsem képes csodákat tenni. Hiába érvelek többek között ezzel, szüleim mindent fölülíró érve az, hogy a diploma ,,jó, ha van.” Na most, a savlekötő jó, ha van.

A papír haszontalanságának több oka lehet, én azt gondolom, hogy az egyik mindenképp az, hogy a diploma mint érték, évek óta inflálódik. (Ugye milyen értelmiségi vagyok, nem kell ehhez diploma.) Én is azt tapasztaltam az egyetemen, ahogy sokan mások is az én környezetemben; olyan individuumok látogatják a szellemnek ezen fellegvárait, akiknek inkább lenne helyük egy békási panel aljában berendezett körömszalonban, a villódzó neonfények alatt. Félreértés ne essék, tudom, hogy ez hogy hangzik, nem degradálni szeretnék senkit, csak reménykedtem benne, hogy az egyetemre kinövünk már abból, hogy nem hallom az órát, mert a társaimnak pont akkor kell megbeszélni a szombat estét, az új pasit, vagy Kylie Jenner Insta-posztjait.

Hallottam olyat is, hogy valaki presztízsből diplomázott le

Én erről azt gondolom, hogy valaki lenéz azért, mert nincs diplomád; valaki lenéz azért, mert csak szabadbölcsészetből van diplomád; valaki meg lenéz azért, mert csak a Károlin van diplomád, szóval végső soron teljesen lényegtelen, hogy azon rendkívül megkapó és intelligens példányai a fajunknak, akik mindenkinél jobbnak képzelik magukat, miért részesítenek megvetésükben. Nem akartam lediplomázni csak azért, hogy később regisztrálni tudjak az Elittárs-ra.

Ez egyetlen ok, amiért mégis visszaültem az iskolapadba, az az volt, hogy a szüleimet megnyugtassam. Úgy fest, hogy a munka és minden egyéb mellett szinte hobbiból el tudok végezni egy felsőoktatási képzést, ezért megteszem, hogy később kiakaszthassam a falra, a szüleim pedig büszkék lehessenek. 

További cikkek: