„Az én valódi problémám a nagyvállalati légkör volt” – Így született meg a Vates márka Téma: Karrier

„Oh, nem hiszem el, hogy ismét hétfő van” – talán ez volt az a mondat, amelyet a legtöbbször hallottam az első, eddigi egyetlen és talán utolsó munkahelyemen az angol kollégáimtól, Londonban. Elég hamar rájöttem, hogy bármennyire is kézenfekvő ezzel a mondattal kezdeni egy beszélgetést a kollégákkal, számomra nem egy ártalmatlan kijelentésről van szó, hanem egy romboló attitűdről. Viszont mielőtt rátérnék, hogy mi a baj ezzel, előtte helyezkedjünk el picit jobban térben és időben.

Magyarország egyik legjobb gimnáziumában, az ELTE Radnótiban végeztem. Mivel rengeteg valóban brilliáns osztálytársam volt, nem éreztem, hogy én magam kiemelkedő lennék, de a megmérettetésekre, dolgozatokra mindig szorgalmasan felkészültem. Ennek hála a gimnáziumot követően a londoni UCL egyetemen tanulhattam tovább, és összességében mind a gimnáziumi, mind az egyetemi éveimet imádtam. Örömmel jártam be órákra, mert azt éreztem, hogy egy építő közeg részese vagyok, ahol a tanáraim mellett a diáktársaimnak hála is tanulok, fejlődök.

Az egyetem alatt beszippantott az üzleti világ, de nem akartam a szokásos tanácsadói vagy bankár utat követni. Szerettem volna, ha a munkámat a szenvedélyemmel tudom ötvözni, így a célom az lett, hogy egy focicsapat üzleti részlegén dolgozhassak. Azonban hiába jelentkeztem több focicsapathoz is, a tapasztalatlanságomra hivatkozva elutasítottak. Ennek következtében végül a Royal Mailhez kerültem egy Graduate Scheme (friss munkavállalói) pozícióra. Több okból döntöttem úgy, hogy végül elfogadom az ajánlatot: egyrészt  Graduate Scheme-ként lehetővé tette, hogy cégen belül rotálhassak, így több tapasztalatot szerezzek; másrészt az átlaghoz képest magasabb fizetést kínáltak; harmadrészt úgy gondoltam, a tapasztalatot később is fel tudom majd használni, hogy bekerüljek egy focicsapathoz. Negyedrészt pedig a frissen végzett diákok számára a munkaerőpiacon elképesztő verseny van, így gyakorlatilag azt a tényt, hogy biztos, jól fizető munkahelyem volt, áldásnak vettem.

Legalábbis ezzel a négy racionális magyarázattal bíztattam magamat. Valójában mélyen legbelül tudtam, hogy nem önazonos döntést hoztam, amikor elfogadtam az ajánlatot, hiszen abszolút nem érdekelt sem a brit postaipar, sem a logisztikai ipar. Mindössze annyi történt, hogy volt egy biztos ajánlatom magas fizetéssel, én pedig inkább elfogadtam lustaságból, mintsem, hogy még tovább próbálkozzak. Ez egy hatalmas hiba volt, amit visszagondolva, nem szabadott volna, hogy elkövessek: nem kerestem eléggé a kihívást, inkább beértem a biztossal.

2018 szeptemberében aztán eljött az első munkanapom, és én attól kezdve teljesen kívülállónak éreztem magamat a Royal Mail irodájában. A nemzetközi csomagszállítás logisztikai irányításáért felelős részlegre kerültem, ahol röviden mi feleltünk az Egyesült Királyságba érkező import csomagok légi-szárazföldi-vasúti behozataláért. A közvetlen munkatársaim közül szinte mindenki a nyugdíjazás előtti utolsó éveiben járt, aminek a velejárója sokkal inkább volt totális cinizmus, mintsem inspiráló tapasztalat.

És ami még ennél is jobban fájt: bár londoni munkahelyre számítottam, valójában a külső agglomeráció egy elhagyatott részére kellett naponta kijárjak úgy, hogy egyébként a fizetésemből végre meg tudtam engedni magamnak, hogy egy belvárosi részen lakjak. Bár ez a két dolog rendkívül rosszul esett az egómnak, felszívtam magamat és elfogadtam a körülményeket, mert egyfelől még reménykedtem a tanulási lehetőségben, másfelől pedig még mindig úgy gondoltam, hogy fel fogom tudni használni ezt a munkatapasztalatot arra, hogy bejussak egy focicsapathoz.

Az első pár hétben sokat is tanultam, majd az egyedüli embert, akit tényleg tiszteltem a profizmusáért, a közvetlen menedzseremet, kirúgták. Október végén került lapátra, de mivel februárig még hivatalosan a fizetői listán volt, nem mondták el nekem, miért menesztették. Irodai politika. Elvileg az ő feladatait vettem át, gyakorlatilag én továbbra is azt éreztem, hogy semmit sem csinálok, leszámítva három-négy Excel tábla tologatását. Sőt, amennyire láttam, a többi dolgozó nagy része is ezt csinálta: néhány Excel táblázat tologatása, döntéshozatalhoz impotens meetingekre járás, kávézgatások és végtelen panaszkodás. Számomra teljesen új és idegen volt, mennyire kibeszélték egymást az emberek és – a megnyilvánulásaik alapján – mennyire utálták a munkájukat.

Azt éreztem, hogy az integritásomat áldozom fel minden egyes nap, miközben egyre inkább kevesebb felelősséget vállaltam a munkám iránt. Idővel egyre többet „dolgoztam otthonról” és sokszor már délután egykor hazamentem az irodából – és bár féltem, hogy mit fognak szólni a munkatársaim, a legnagyobb meglepetésemre a későbbi értékelőmön a „Very Good” teljesítményt érdemeltem ki, aminél egyedül az „Excellent” lehetett volna jobb, de „azt nem szokták megadni senkinek”. Amikor ezt az értékelőt kaptam a részleg vezetőjétől, azt hittem, hogy elröhögöm magamat: szörnyű munkaerő voltam, aki szinte semmit sem csinált és azt is egyre látványosabban, mégis mire kapok dicséretet? 

Egy fájdalmas, hazug színjátéknak éltem meg ezt a nagyvállalati légkört, viszont nem hagytam, hogy a belső fájdalmam megfertőzze az életem többi területét. A munkaóráim befejeztével rengeteg energiám maradt, amit rendszerint arra fordítottam, hogy egészen este 9-10 óráig képezzem magamat, és más lehetőségek után kutassak. November végére odáig jutottam, hogy a Manchester City focicsapata mögötti üzleti szervezet, a City Football Group (CFG) Graduate Scheme-jének utolsó körös interjújára kaptam meghívást. Ez a CFG üzleti szempontból a focivilág csúcsát jelenti: a leggazdagabb, leginnovatívabb és legambiciózusabb cég, akik gyakorlatilag egy kontinenseken átívelő futballbirodalmat építenek ki. A célom az volt, hogy egy focicsapatnál dolgozzak, az álmom pedig az, hogy náluk – vagyis célegyenesbe értem.

2018. november 26-án volt az interjú: összesen 12-en lettünk beválogatva a többezres jelentkezőtáborból. Rajtam kívül mindössze egy srác volt még, aki nem brit állampolgár volt, és 4-en voltunk, akik nem a Cambridge vagy Oxford Egyetemen tanultunk. Az interjú a manchesteri irodában volt, amit elképesztően modernre fejlesztettek. Felemelő volt, hogy az ott dolgozók is jelentősen fiatalabbak voltak a mostani kollégáimnál, viszont valami nem stimmelt ott sem.

Ahogy a klubnál való munkavállalás előnyeiről beszélgettünk, úgy tűnt, hogy az ott dolgozók a fizetésen és a játékosokkal való találkozáson kívül a legnagyobb járadéknak azt tartották, hogy ingyen parkolhatnak Manchesterben. Ezt lesújtó volt hallgatni. 30-35 év körüli emberekről beszélünk, és az a legnagyobb boldogságuk, hogy ingyen parkolhatnak? Nekem ettől nagyobb ambícióim voltak és vannak, és nagyobb megbecsülést is szeretnék kiérdemelni olyan idős koromra. Ha ez a mérce teteje, akkor az a közeg nem nekem van szánva – gondoltam.

Az interjút követően végül elutasítottak, mondván, hogy túlságosan főnökösködő voltam a csapatfeladatos résznél. Mint minden elutasítás, persze, ez is fájt, de egyáltalán nem bántam. Bár a közeg külsőre más volt ahhoz képest, mint ahol akkor dolgoztam a Royal Mailnél, az azt felépítő embertípus nagyon is hasonló volt, így végső soron a lelkem szempontjából mindegy lett volna a váltás, hamar belefásultam volna a CFG környezetébe is.

Az én valódi problémám a nagyvállalati légkör maga volt: a hétfő-ellenesség, a kihívásoktól való félelem, a belső politikák, a megkötöttségek, az alacsony ambíció – gyakorlatilag az egész rendszer iránt ellenszenvet éreztem, úgyhogy egyértelművé vált, hogy nem másik munkahelyet fogok keresni, hanem a sajátomat kialakítani.

2018 decemberétől kezdve már egy saját vállalkozás kiépítése lett a célom, és a „kilenctől ötig” után megmaradt energiámat a legnagyobb természetességgel csoportosítottam át az alternatív munkahelyek keresése felől a vállalkozói önképzés felé. Rengeteg ötletem volt, hogy miből tudnék saját vállalkozást építeni, és szinte napi szinten újabb és újabb alternatívák jöttek fel, ami egyébként abszolút nem vezetett produktív előrehaladáshoz.

Végül 2019 januárban határoztam el magamban, hogy van egy olyan ötletem, amit végre tényleg megpróbálok megvalósítani. Az ötlet maga nem volt új, már egészen régóta, a középiskolás éveimből megvolt a fejemben, és az utóbbi években is néha felötlött bennem, de sosem volt valós indokom rá, hogy haladjak vele.

Középiskolában az irodalom volt a kedvenc tanórám. Azt éreztem, hogy a magyar irodalom kifejezetten fontos része a kultúránknak, és hogy az önkifejezésnek egy trendi módja lenne a fiatalok körében, ha pólón is fel tudnánk venni a kedvenc költőinktől a kedvenc idézetünket. Nyomtattam is magamnak egy pólót Ady Endre „A minden kellett, s megillet a Semmisem” – soraival, de ezen túlmenően nem csináltam az ötlettel semmit, viszont éveken át folyamatosan ott volt a fejemben, nem hagyott nyugodni. 2019 elejére már nemcsak az elszántságom és a motivációm lett meg, hogy kezdjek az ötlettel valamit, hanem a tudásom is arra, hogy hogyan: mivel hónapokon keresztül különböző könyveket olvastam és online kurzusokat néztem, összeraktam a fejemben egy tervet.

2019 februárjában elkezdtem építeni a márkát, és ehhez egy társat is szereztem magam mellé, aki ki tudott egészíteni azokkal a képességekkel, amik nekem hiányoztak. Egy slammer-grafikussal, Bárány Bencével álltam össze, és a következő három hónapban vele együtt megterveztük a Vates első kollekcióját, miközben én az online közösség kiépítését kezdtem el. Bár introvertáltként sokszor nehezemre esik másokkal közösen dolgozni, több szempontból is kulcsfontosságú lépés volt a megfelelő társ megtalálása: onnantól kezdve, hogy ketten voltunk és nem csak én, hivatalosan is elköteleződtem a projekt iránt, ami sokkal erőteljesebben motivált, hogy keményen dolgozzak. 

2019 május elejére elkészültünk a grafikákkal, én pedig még azon a héten felmondtam a munkahelyemen, ami a mai napig az egyik legfélelmetesebb tettem volt, elképesztően izgultam előtte. Viszont addigra már a belső világképemnek abszolút nem volt része az, hogy én akár a Royal Mailnél, akár más hasonló cégnél dolgozzak. A felmondást követően 10 nappal, május közepén a legnagyobb természetességgel költöztem haza, vissza se tekintve, hogy az utolsó simításokat is elvégezve 2019. május 28-án elindítsam a Vatest.

Most 2020. november 8-a van (a cikk írásának napja – a szerk.). Másfél év telt el az indulás óta, és a Vates azóta az irodalom- és kultúrafogyasztó közönség számára közismert márka. Összesen több, mint 46 ezren követnek minket a két nagy közösségi médiás platformon. Több, mint 7000 terméket értékesítettünk. Dolgoztunk már együtt a Petőfi Irodalmi Múzeummal, pár hete pedig a Hadik kávéházzal jelentettük be egy együttműködést. Folyamatosan megújulunk, fejlesztjük a termékeinket és új lehetőségeket keresünk. A háttérben két olyan együttműködésen is dolgozunk, amivel drasztikus mértékben fogunk tudni szintet lépni. Ebből az egyiket már biztos, hogy még idén meg is fogjuk valósítani: megállapodtunk néhány legendás magyar mesekarakter, köztük a Dr. Bubó és Kockásfülű nyúl merchandising jogairól. Akár csak az irodalmi vonalnál, itt is azt a kérdést tettem fel magamban, hogy vajon miért nem jutott ez még eszébe senkinek? Hiszen baromira nagyot fog szólni, ebben biztos vagyok, és már csak néhány hét, hogy ezt meg is lássuk.

Ami pedig engem illett, elképesztően sokat tanultam ebben a másfél évben. Amikor kiléptem a munkahelyemről, szabadulni akartam a nagyvállalati kötődésektől, hogy tulajdonképpen pólókat árulhassak az interneten. Nem tudtam, hogy milyen hosszú időbe telik egy márkát felépíteni és mennyi felelősséggel jár majd egy céget vezetni, hogy én majd könyvelési kimutatókat fogok csinálni, partnerekkel tárgyalni, automatizációs lehetőségeket keresni, másokat menedzselni, stb. De nem panaszkodom, mert pontosan ez az a terhelési és elhivatottsági szint az, amire szükségem van.

Kezdetben a hosszú távú vízióm is mindössze annyi volt, hogy láttam egy üres piaci lehetőséget, aminek a mentén reméltem, hogy fel fogok tudni építeni egy vállalkozást, majd, ha azt a kis szegmenst jól szolgáljuk ki, akkor hosszú távon fel tudunk húzni rá valami nagyobbat. Viszont ennél több kiindulási pontnak szerintem nem is kell. A fontos az az, hogy kezdjünk valamit az ötleteinkkel, és ahogy haladunk előre, újabb és újabb lehetőségek fognak megjelenni.

Mostanra már nem csak, hogy szeretem a hétfőket, de néha kifejezetten ellenemre vannak a hétvégék, mert az általunk vezetett projekteket parkolóba kell állítsuk. Az én világképem szerint az élet egyik fő értelme, hogy produktívan alkossunk, ami csak a munkánkon keresztül, szenvedéllyel lehetséges – ehhez pedig elengedhetetlen, hogy szeressük azt, amit a hétköznapok jelentenek számunkra, és ne meneküljünk a hétvége komfortjába. Viszont azt is fel kellett ismerjem, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, mint én, és ez teljesen rendben van így.

Én boldog vagyok, mert olyasmin dolgozom, amit a saját magaménak érzek, amit napi szinten tudok fejleszteni, és ami kiszolgálja a jelenlegi és hosszútávú céljaimat is. Bízom benne, hogy a történetemmel tudok bátorítani más fiatalokat is arra, hogy ne féljenek váltani, ha szükségét érzik. Szerintem legbelül mindenki érzi, hogy mire van szüksége, és hogy valóban a számára helyes úton halad. Az teljesen természetes, hogy a céljaink változnak, ahogy haladunk előre. Ami fontos az az, hogy legyen cél, haladjunk előre, és maradjunk önazonosak.