Az önmegvalósítás és az önrombolás között nagyon vékony a határ Téma: Karrier

Sokunkban már egészen pici korunkban megfogalmazódik az önmegvalósítás gondolata – ez húszas éveinkben válik csak igazán erőteljessé, és rengeteg fiatal számára a legfontosabbá. Ez teljesen normális, hiszen ilyenkor már nagyjából körvonalazódik bennünk, mit is várunk az élettől. Ambíciózusok vagyunk, energiával és élettel telik. Úgy érezzük, mindent bírunk, és semmi sem lehetetlen. Na, én ennek a példánynak vagyok az egyik legjobb prototípusa. Annyi mindent szeretnék kipróbálni és megtanulni, hogy talán még három másik embernek is sok lenne. Noha nem azért, mert maximalista vagy teljesítménykényszeres lennék, hanem egyszerűen azért, mert őszinte, valódi érdeklődést mutatok vágyaim iránt.

Ha ennyi célunk van, miért ne valósíthatnánk meg őket?

Az önmegvalósítással természetesen nincs gond, sőt, alapvető mozgatórugója az életünknek. De véleményem szerint az önmegvalósításra is igaz a mondás, miszerint jóból is megárt a sok. Saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire káros, hogyha egész életünk csak bizonytalanságok és gondok sorozatából áll. Még akkor is, ha ezeket sokszor siker követi. Hiába érünk el szakmai magasságokat, ha közben életünk részévé válik a néma gyilkos. Először még csak egészséges izgalom formájában, majd átlagos, tűrhető mennyiségű idegességként. Utána pedig már a mentális- és fizikai egészséget is hosszú távon tönkretevő stresszként.

Nem az a célom, hogy bárkit is megfélemlítsek

Ezzel a felismeréssel én is csak egy éve szembesültem: a gasztrón elég súlyos refluxot diagnosztizáltak nálam. Persze hozzá kell tennem, hogy gyomrom érzékenysége örökletes, de az állandó, fáradhatatlannak gondolt életmód nagyban hozzájárult ennek kialakulásához. Megmondom őszintén, akkor és ott nagyon haragudtam az orvos hölgyre. Annak ellenére, hogy azt mondogattam, mennyire kiegyensúlyozottnak tartom magamat – és mások is engem -, ő azt szajkózta, hogy ez csak duma, és igazából kőkeményen lenyelem a rengeteg stresszt. És mennyire igaza volt.

Az önmegvalósítás és az önrombolás között nagyon vékony a határ

Bele sem gondoltam, hogy már az romboló a szervezetem számára, ha állandón azon aggódom, oda érek-e arra az edzésre, vagy hogy meg fogom-e valaha tanulni azt az idegen nyelvet. Nem akarlak titeket arra sarkallni, hogy adjátok fel az álmaitokat, de vegyétek észre, hogy a feszült önmegvalósítás és az önrombolás között valójában nagyon vékony a határ!

A vezetőtanárom valamelyik nap azt mondta nekem, hogy egy tanórát minimumra, optimumra és maximumra is tervezünk. Na, ez az önmegvalósítással analóg példa. Körülményeinktől és egyéni toleranciaszintünktől függ, hogy mennyit tudunk megvalósítani. Semmi sem ér annyit, hogy belerokkanjunk! Gondoljunk csak bele: sokkal több dolgot tudunk megvalósítani egy szép, hosszú élet során, mint egy betegségekkel teli rövidebb időszak alatt. És ne feledjük: a legjobb, legféltőbb és legőszintébb barátunk a szervezetünk. Mindig jelzi, hol a határ!