Betanított óraadó – az új magyar érettségi margójára Téma: Karrier

Magyartanár szakos hallgatóként még fel sem ocsúdtam a legutóbbi NAT-átalakításból, jött az újabb hír, megváltozik az érettségi. Ez szuper. Változásra (sok változásra!) szükség van a magyar nyelv és irodalom oktatásában. A naivitásomért kétszeres arculcsapásként ért a tény, hogy ismét csak a visszakért lexikális anyag mennyisége növekszik. A gyakorlati szövegalkotás, érvelés helyébe 20 pontos irodalmi feladatsor lép, az összehasonlító elemzést témakifejtő esszé váltja fel.

A tantárgy feladata

Jómagam még csak készülök a tanári pályára, úgyhogy simán lehet, hogy tévedésben élek, de úgy gondolom, messze nem az az irodalom, mint tantárgy szerepe, amit most szánnak neki. Azon a véleményem vagyok, hogy az irodalom által új nézőpontokat, perspektívákat nyithatunk a gyerekek előtt. Az olvasás és a kultúra megismerése által árnyaltabban tudnak véleményt alkotni, kritikusabbá válik a gondolkodásuk és talán nem elhanyagolható, hogy fejlődik a személyiségük, alakul a saját képük, elképzelésük a világról és magukról. És még sorolhatnánk, de egyszerűbb fonákjáról megfogni. Biztos, hogy nem az a tárgy szerepe, hogy tömérdek ismeretanyagot a fejükbe nyomjanak, majd kb. megértés nélkül visszaadják.

Álom, álom, álom

Mert sajnos, ami most megvalósul, az nagyjából ez. A NAT iszonyatos mennyiségű lexikális tudás elsajátítását írja elő, így még önmagában a tananyag leadása (ha ezt a szót kell használni, már régen rossz) is nehézségekbe ütközik. A különböző kompetenciák fejlesztésére, az elsajátítandó anyag normális feldolgozására, megértésére pedig semmi idő nem jut. Az pedig, hogy a tanár eldönthesse, mely műveket szeretné, ha a diákok mindenképp megismernék még, már egy olyan vízió, melyre legmerészebb álmaimban sem gondolok. Tehát, a tanuló előtt, aki bekerül úgy a középiskolába, hogy talán már olvasni is utál, mert az általánosban olyan műveket olvastattak vele, melyek vagy soha nem is gyerekkönyvnek íródtak vagy ma már nem tudjuk akként aposztrofálni őket, két lehetőség áll nyitva. Vagy elveszítjük az Illiásznál már kilencedik elején vagy valahogy végig szenvedi az embertelen anyagot, visszamondja az érettségin és kész. Örül, hogy vége és nem kell vele többet foglalkozni.

A katedra túloldalán

Ha ez egyáltalán lehetséges, akkor a katedra túloldalán a jelenség még lélekölőbb. Mert így konkrétan a hivatásomtól fosztanak meg. Óraadóvá tesznek. Leadom az anyagot és mehetek. Már azt is megmondják, mit kell mondanom. Mert nem lesz idő és kapacitás mást tenni. Ha azt akarom, hogy az érettségiig végezzünk mindennel, akkor le kell darálni és ennyi. Igazából ezért teljesen felesleges hat évet ülni az egyetemen és több ezer oldalt olvasni a magyar- és világirodalomból, úgyis megvan, hogy mit kell majd tanítani. Kvázi betanított munkássá avanzsálok. Nincs mozgásterem. Amit kiadtak, azt elmondom az órán és pont. Épp ennyi idő lesz, ha egyáltalán. Az pedig, hogy mára aktualitást vesztett és alig értelmezhető szerzőket és műveket kell tanítani, külön írást érdemelne. A csak ideológiai megfontolásból bevett szerzők kérdése meg nem is egyet.

Megalkudni vagy sem?

Összességében szomorú és kiábrándult vagyok. Azzal az elhatározással mentem tanárnak, hogy a gondjaimra bízott tanulókat a lehető legjobb akaratom és tudásom szerint fogom okítani, nevelni. Hogy ne csak teletömjem adatokkal a fejüket, hanem segítsem őket az útjuk megtalálásában, személyiségük kibontakoztatásában és olyan útravalót adjak nekik, amelyet magukkal vihetnek a nagybetűs életbe. Sírni és üvölteni tudnék egyszerre. Hogyan kössek kompromisszumot egy olyan rendszerrel, ami mentálisan leépíti, lelkileg pedig tönkreteszi őket?!