Depi és egyéb kreálmányok – Tényleg csak egy felfújt lufi?

Bár a depressziós tünetek rengeteg embert gyötörnek világszerte, valahol mégis a „kamubetegség” „kreált hiszti” és a „mindenkire ráhúzzák, hogy depressziós” mesterhármas őrzi a depresszió képét a köztudatban. Ismét szubjektív – nyilvánvalóan nem orvosi – vélemény következik.

Miért?

Olyan könnyű azt mondani az embernek, hogy szedje már össze magát, nem is történt semmi komoly mostanában, ami indokolja a „depit” (elmondhatatlanul utálom ezt a rövidítést, mert elbagatellizál valamit, ami rengeteg ember életét követeli évről-évre). Azt mondják, “gondoljon valami szépre”, “tervezzen”, “szervezzen”, “ne foglalkozzon a lehangoltsággal, hisz az úgyis elmúlik”, “csak lendüljön mozgásba és minden menni fog”, stb… 20onévesen ki kellene csattanni az energiától, legzsengébb éveink lehetőségeit kellene épp magunkhoz ölelni, kitalálni merre induljunk a végzettségünkkel a kezünkben, és persze meg kellene lassan alapoznunk az önálló életünket, ha eddig még nem tettük. A gondolatra is összerándult a gyomrom, hogy mennyire jónak kellene lennie mindennek, miközben itt üldögélek, sodródva a hétköznapokban, bele-létezve az univerzumba.

Nem tudsz kihúzni, nem tudsz kibillenteni, nem tudsz megmenteni

Ne is akarj. Én elfogadtam: jelenleg depressziós vagyok. Nem gondolom, hogy ez szégyellni való dolog, mint ahogy az autoimmun betegség, az asztma vagy a glutén-érzékenység sem az. Ezek fennálló helyzetek és kész, ráadásul én abban a szerencsés helyzetben vagyok az említett betegségekkel küzdőkhöz képest, hogy van esélyem a gyógyulásra. Hiszem, hogy a depresszióm ámbár évek óta tartó, de pillanatnyi állapot. Nem vagyok belebetonozva.

Tény, hogy vérvétellel nem mérhető ez a kórság, de nem „kamubetegség”. Igaz, hogy egyre többen – és egyre több fiatal – szenved tőle, de nincs „mindenkire ráhúzva”. Tény, hogy sokszor indokolatlannak tűnik a mélyrepülésem, de nem „kreált” és végképp nem „hiszti”. Aki szerint pedig a depressziósság és a mentális zavarok fejben dőlnek el, netán magát is így gyógyította ki, nos… Nyilván, nem tisztem azt állítani, hogy sosem volt az, mindenesetre örüljön, hogy vélhetőleg nem találkozott a depressziós pokol legmélyebb bugyraival (vagy ha igen, minden elismerésem az óriási erejéért). A kilátástalanság, a lelkiismeretfurdalás, a megfelelési kényszer, az önutálat szorgos kísérői ennek a betegségnek. És nem, nem tudom magam a hajamnál fogva kirántani.

Én elfogadtam – és te?

Látom a környezetemben, hogy mennyire tabu a téma, mennyire nem tudnak mit kezdeni az állapotommal. Keresik a racionális indokot, keresik a konkrét választ, mi válthatott ki egy-egy mélypontot. Az én esetemben a traumáim évekkel ezelőttiek, nem tudok felhozni jelenleg semmit, ami indokolja a fellépő depressziós epizódokat. Tehát sokszor nincsenek észszerű miértek. Bezzeg a mániás szakaszaimért senki sem reklamál: amikor kicsattanok, meg akarom váltani a világot, pörgök, mint a ringlispíl, vicces vagyok, tervektől és életerőtől duzzadó. Nyilván, ez kényelmesebb és pozitívabb a környezetemnek, de én tudom, hogy amikor épp 200 százalékon teljesítek, az is a betegségem része. Sokszor a konkrét indok már rég elveszett a lepergett milliónyi másodperc között, csak az érzés maradt meg: a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a hátunkra nehezedő tonnás súly, a lelkiismeretfurdalás, a jeges érzéketlenség. A különböző élethelyzetekben azonban ismét találkozunk ezekkel az érzésekkel, ha pedig az előző – akár évekkel ezelőtti – traumáink nem lettek teljesen feldolgozva, hatványozottabban bukik fel a gödörből a szar az elásott trauma bénító mérge.

Élet egy depresszióssal

Sokszor mi sem tudjuk kiszámítani, milyen lesz a holnap, így ha a homokba dugod a fejed és nem veszel tudomást a problémáinkról, az biztosan konfliktust fog szülni. Talán nem merünk tervezni, talán az utolsó pillanatban mondjuk le a két hete tervezett túrát. Tudjuk, hogy a kiszámíthatatlanság mennyi bosszúságot tud neked okozni – tényleg sajnáljuk ezeket. De ez mind nem ellened szól, hanem magunkért.

De kérlek, sose mondd, hogy szedjük már össze magunkat – hidd el, össze akarjuk! Kérlek, sose mondd, hogy mikor lesz már vége – mi is ezt kérdezzük, minden áldott nap. Kérlek, ne haragudj az esetleges torz megnyilvánulásainkért – ha „képbe” kerülünk a marcangolás után, sokszor mi sem értjük magunkat. Kérlek, sose mondd, hogy egy jó buli, egy utazás kellene nekünk – a feltámasztott javaslatok elvárásként hathatnak, és nem tudunk megküzdeni még több elvárással, amelyeknek nem tudunk megfelelni. Kérlek, ne mondd le a baráti találkozóidat miattunk – kibírunk egy kis egyedüllétet, de ha te is elszigeteled magad, azért is felelősnek érezzük magunkat. Kérlek, ne erőltess semmit, és ha a „mi a baj” kérdésre csak azzal a bizonyos gyilkos tekintettel válaszolunk, akkor azt értsd úgy, hogy ismét egy mélyrepüléses zónában vagyunk és sokszor meg sem tudjuk magyarázni, hogy kerültünk oda megint.

Nem várunk végtelen türelmet, nem várunk tökéletességet, nem kérünk ember feletti próbálkozást értünk, a te károdra. Élj, szeress, finoman vigyázz ránk – már a gyógyulás útján vagyunk, csak néha túl nagy a dugó a pályán…

További cikkek: