Dolgok, amiket csak a vidékiek érthetnek Téma: Psziché
Vidéki lány vagyok. Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit egész életében cipel magával az ember. Ha akarnék, se tudnék elvonatkoztatni attól a gyermekkortól, amit ebben a kisvárosban töltöttem. Attól a mentalitástól, amit az itt eltöltött évek nyomtak rám, és azoktól az élményektől, amiket kisvárosi óvodásként és iskolásként tapasztaltam. Szeretem, hogy vidéki vagyok, még akkor is, ha az ingázást néha a hátam közepére kívánom. De hogy mit szeretek a legjobban? A vidéki élet nüansznyi furcsaságait. Mert nagyon is vannak neki.
Mint a filmekben?
Mindig mosolygok az arckifejezéseken, amikor valakinek megemlítem, hogy vidéki vagyok. Szinte látom, ahogy lelki szemeik előtt megjelenik egy kép egy poros farmról, ahol feltűzött, fonott hajammal, virágmintás köténykémben szórom a magokat az általam nevelt tyúkoknak. Persze szigorúan csak azután, hogy hajnali 5-kor vizet hoztam a kútról, és megnéztem, hogy tojtak-e tojást a nevelgetett tyúkmanóim. Nem. Ezt azért nem így kell elképzelni.
A kakas tényleg kukorékol reggel?
Viszont a reggelek tudnak olyanok lenni, mint a filmekben. Olyan madárcsicsergős, kakaskukorékolásos. Az igazság viszont az, hogy nem mindig. Szerencsére nem hallom, ahogy a felső szomszéd lehúzza a reggeli első pisit, de cserébe reggeli hetes fűnyírás-, favágás-, fűrészelés zaját kapom – néha pedig flexelés rondít bele a csendesnek remélt napindításba.
Odanézz, az ott egy ló?!
Azt is szeretem, ahogy a városi ismerőseim elalélnak egy ló vagy egy kacsa láttán. Én ekkor csak megvonom vállam. A macskámat egy róka harapta meg (nyugalom, már 14. éve él rettentő boldog kandúrként), a szomszédban disznókat, lovakat, tyúkokat és marhákat tartanak, a kutyám pedig nem macskákat, hanem mókusokat és őzeket kergetne – ha engedném.
Titok? Mi fán terem?
A vidéki élethez hozzátartoik az is, hogy nincsenek titkok. Míg Pesten elképzelhetetlen, hogy mindenki ismerjen mindenkit, addig ez vidéken elkerülhetetlen. Igen, ez pont olyan frusztráló, mint amilyennek hangzik. Mindenki tudja, hogy ki vagy. Ahogy azt is, hogy pontosan hol laksz, és azt is, hogy a testvéredet hova vették fel tavaly nyáron július 18-án dolgozni. Hiába sétálok a 23 éves érett, felnőtt fejemmel a helyi pékségbe, az ott sorban álló Marika néninek én mindig az a totyogós baba leszek, aki babakocsiban óbégatott alig 1 évesen. Marika néni persze ezt ezredjére sem felejti el megemlíteni, és biztosítanom kell afelől, hogy átadom üdvözletét az egész családnak.
Mi az, hogy tömeg?
Tősgyökeres vidékiként egy furcsa élethelyzetben szocializálódtam. Megszoktam, hogy ha a járdán sétálok, maximum egy másik emberrel találkozok. Én naiv. Olyan hogy lökdösődés? Kikerülés? Tömött parkolóhelyek? Ne adj’ isten: tömeg? Ismeretlen fogalmak voltak számomra első budapesti látogatásom alkalmáig.
Semmi pénzért nem cserélném le!
Mint mindennek, a vidéki életnek is megvannak a maga hátrányai. De ezer okot fel tudnék sorakoztatni amellett, hogy miért nem számolnám fel soha ezt az életmódot. Szeretem, hogyha éjjel felnézek az égre, a csillagok fényébe nem rondít bele az utcai lámpa. Szeretem hallani, ahogy visszhangzik a harkály kopogása. Szeretem, hogy megnyugtatóbb, természetközelibb az élet. Szeretem, hogy a házunk mögött őzek futkorásznak. Szeretem, hogy olyan tiszta a levegő.
Szeretek vidéki lenni.