Egy 23 éves brutálisan őszinte aggodalmai

Nem vagyok sem negatív, sem borúlátó, végképp nem depresszív személyiség. Több a hitem, mint a kételyem, őszintén bízom a boldog végkimenetelben, és nem csak tétlenül malmozva, hanem keményen megdolgozva érte. Mégsem hallgathatom el, hogy a pozitív kisugárzás mögött bizony nekem is rejlenek ám kérdőjeleim, nekem is vannak súlyos aggályaim – mint mindannyiunknak ebben a korban.

Hallgathatunk az aggodalmainkról, hagyhatjuk, hadd emésszenek fel minket, sőt, a közösségi médiát is teleposztolhatjuk kamu boldogsággal; de dönthetünk úgy is, hogy inkább felvállaljuk a problémáinkat és szembenézünk velük. Igen, nekem is rengeteg súlyos kérdés kavarog a fejemben; igen, néha bennem is magas a frász-faktor. Nem szégyen az, ha benned is az.

23 éves vagyok, és több félelem kavarog bennem, mint az első két évtizedemben összesen.

Kamaszként még azt hittem, a világ összes problémája az enyém. Minden érzést halmozottan éltem meg, minden sokkal intenzívebben hatott rám. Ma már tudom, hogy akkor még biztonságban voltam. Védelmet nyújtott a fix napirend, a reggel fél 7-es keles, a becsengetés, az anyukám által csomagolt uzsonna, az évnyitók, az évzárók, a nyári szünetek és gyakorlatilag minden, aminek valamiféle rutinhoz volt köze. Akkor még nem is sejtettem, milyen lesz a felnőttkor küszöbén állni. Izgatottan vártam, hogy végre én is nagy lehessek, de fogalmam sem volt róla, hogy az mivel jár majd, fogalmam sem volt róla, hogy gyökeresen megváltozik majd körülöttem minden.

23 éves vagyok, és reszketek, mint a nyárfalevél

Van pár teljesen alapvető probléma, melyek már-már annyira természetesen ülnek ott a vállamon, hogy megtanultam velük szimbiózisban élni. Fogalmam sincsen például, mikor és miből veszek valaha lakást, mikor és miből lesz valaha saját tulajdonom. Tanárnak tanulok, egyértelmű, hogy nem a diplomám fog kihúzni az anyagi pácból. Néha unalmamban a buszon számolgatni kezdek. Már épp ott tartok, hogy összeadtam a rezsi, a bérleti díj, a telefonszámla, a Budapest bérlet, a havi étkezés és a fogamzásgátló árát, amikor is legyintek egyet és konstatálom, hogy a helyzet totálisan kilátástalan. No de megvonom a vállamat, mert higgyétek el, tényleg ezek a legkevésbé nyomasztó gondolataim. “Ez csak pénz.”

Mi van, ha nem leszek senki?

Vannak súlyosabb aggályaim is. Mi lesz velem, ha nem találom meg azt a munkát, amely boldoggá tesz? Mi lesz, ha nem lelek rá valamire, amit igazi szenvedéllyel csinálhatok? Beolvadok majd egy irodaház falai közé és évtizedek múltán kiégve, kiöregedve jövök ki onnan? Milleniálként kétségbeesetten vágyom rá, hogy nyomot hagyjak, hogy valami maradandót alkossak. Mi lesz velem, ha nem sikerül, ha végül nem teszek semmi lényegeset, semmi emlékezeteset? Mi lesz velem, ha középkorúként arra jövök rá, hogy elpazaroltam az egész életemet?

Hogy nézek majd a szüleim szemébe, ha esetleg belőlem nem lesz senki, míg ők értem mindent beáldoztak? Hogyan mutathatnám ki nekik valaha a hálámat a fáradozásaikért, ha erre egy élet is kevés?

Félek, hogy a szüleim nyomába se érek. Képes leszek valaha felnevelni úgy három gyereket, ahogyan ők tették? Képes lennék feláldozni a saját igényeimet azért, hogy az én gyerekeim is boldogan éljenek, hogy azok lehessenek, akik lenni akarnak?

Közben félek attól is, hogy pont olyan leszek, mint a szüleim. Tartok tőle, hogy ugyanazokat a hibákat követem el, amiket ők is, hogy ugyanazok a kudarcok és pofonok érnek majd, amik őket is. Rám is az ő vétkeik várnak?

Mi van, ha nem leszek senkié?

Na és, hol kéne megtalálnom a nagy ő-t? Létezik egyáltalán olyan? Van olyan ember, aki kitart mellettem, aki elviseli a hangulatingadozásaimat, aki nem csal meg? Ma már senki sem hisz a monogámiában, akkor én hogyan higgyek benne? Mi lesz akkor, ha nem hogy a lelki társamat, de még egy közel elfogadható partnert sem találok magamnak?

Mi van akkor, ha nem leszek boldog?

És egyáltalán, hogy nézek majd szembe a katasztrófákkal? Gyerekként a széltől is óvtak, de várnak még rám traumák, várnak még rám temetések. Idővel minden nálam idősebb családtagomat elveszítem majd, és akkor muszáj lesz elfogadnom, hogy ez az élet rendje. De hogyan törődik bele ebbe az ember?

Mi lesz akkor, ha egy életet elpazarolok a boldogság keresésére, és a nagy kutakodásban elfelejtem észrevenni, hogy mindvégig ott volt az orrom előtt, az apró pillanatokban, a jelentéktelennek tűnő mozzanatokban?  Mi van, ha örökké elégedetlen leszek?

Mi van, ha idős koromban arra kelek, hogy átaludtam az életemet?

Ez nem picsogás, ez a felnőtté válással jár

Az Y generációt indokolatlan nyavalygással vádolják. Mit gondoltok, ilyen és ezekhez hasonló kérdőjelekkel a fejünkben vajon tényleg olyan mesés velünk minden? Tényleg csak fantazmagória lenne a kapunyitási pánik? Tényleg csak rinyálunk?

Tudom, hogy nem vagyok egyedül a kételyeimmel, az aggodalmaimmal és a kérdőjeleimmel. Tudom jól, hogy akármennyire szeretnénk elnyomni őket, és dolgozzunk akármennyire keményen, nyomaszt minket a felnőtté válás és az azzal járó riadalom. Tudom viszont azt is, hogy ezeknek hangot adva végre teret adhatunk a megoldásnak, végre szembenézhetünk vele. Első lépés a felismerés.

Ti se higgyétek, hogy egyedül vagytok ebben! Vállaljuk fel, aztán küzdjünk meg vele!

Többet nem tanácsolhatok, elvégre én is csak egy 23 éves, kérdőjelek kereszttüzében reszkető lány vagyok.

További cikkek: