Egy 23 éves dupladiplomás ,,boldog”(büszke) munkanélküli

Az elmúlt időszak komoly megpróbáltatások elé állított engem is. Egyik napról a másikra kellett költöznöm a kollégiumból, az egyetemi közeget pedig gyorsan felváltotta  a Microsoft Teams. Ezek mellett írni kellett a szakdolgozatot, majd tanulni az államvizsgára. Az elején azt gondoltam, hogy ennél szerencsésebb helyzet nem is létezhet, viszont a motivációm az nem az egekbe szökött, hanem éppen ellenkezőleg, bármire nagyon nehezen vettem rá magamat. Végül sok nehézség árán, és a karanténban megélt hullámvölgy után, de sikerült minden. Leállamvizsgáztam és elgondolkodtam azon, vajon a félév szenvedés azért a 20 percért megérte-e? Úgy jöttem ki a védésről, hogy komolyan ez ennyi volt? Vége van? Vártam azt a nagy megkönnyebbülést de azonnal még nem következett be. Utólag mégis úgy gondolom, hogy megérte.

Megcsináltuk gyerekek!

Tudtam, hogy a neheze még csak most fog kezdődni. Az a bizonyos nagybetűs élet, amire már évek óta készítenek fel. Ugyanazt éreztem, amit minden egyes nagyobb vizsga után is: ha ez túlélem, ha ezen átmegyek, enyém a világ. Egy ideig biztosan, de rövid gratulációk után hamar érkeztek a hidegrázós kérdések, miszerint, ,,És mi lesz ezután?” ,,Keresed a munkát?”,  ,,Van már munkád?”. Egy időben még volt egy előre begyakorolot szövegem erre, de most már azt sem vagyok hajlandó válaszolni. Egyszerűen csak meg akarom élni azt az állapotot, ami most van, amit elértem. Amiért dolgoztam nap mint nap. Rengeteg segítséget, elfogadást és türelmet is kaptam, szóval nem tudom azt mondani, hogy az érdem csak az enyém. De az a 20 perc csak az enyém volt. És az is, amit hosszú idő óta előszőr éreztem: hogy Büszke vagyok. Büszke vagyok magamra. És igenis jár ez nekünk, hogy ezt érezzük. Sokszor a megfelelési kényszerben, a mindennapi aggódásban, a stresszben és a “mi lesz a jövőnkkel” kérdésekben elveszünk, és nem állunk meg egy kicsit és nem dicsérjük meg saját magunkat. Pedig szerintem ez a legfontosabb. És most tényleg azt éreztem, örülök, ha a szüleim örülnek és büszkék rám, hogy sikerült, de elsősorban az a legfonosabb, hogy mi érezzük a büszkeséget.

Megtanultam magamat értékelni

Sokszor kérdőjeleztem meg én is, hogy vajon van-e értelme  a mesternek? Kell még plusz egy diploma? Hasznát veszem majd valaha a munkám során, mikor böngészve az állásajánlatokat úgy tűnik, tapasztalat nélkül úgysincs esély… A fenti kérdésekre a választ magam sem tudom biztosan. Amit viszont igen, hogy az egyetem megtanított tanulni, küzdeni, olykor feladni és újrakezdeni. Rávilágított azokra a dolgokra, amik érdekelnek és amik nagyon távol állnak az érdeklődésemtől. A legfontosabb, hogy megtanultam magamat értékelni, magamra büszke lenni, nem csak akkor, ha valami nagy dolgot teljesítettem, hanem a rész teljesítményekre egyaránt. Még nem tudom, hogy az álommunkahelyem, az pontosan mi lesz, és a szakámban fogok-e dolgozni. Amit jelenleg tudok, hogy 23 évesen két diplomával munkanélküliként boldog vagyok, büszke vagyok és reményteli.

További cikkek: