Egy életre szóló amerikai kaland

2016 és 2017 nyarát az Egyesült Államokban töltöttem a Camp Leadersnek köszönhetően. Egy cheboygani gyerektáborban dolgoztam kisegítő személyzetként: nyaranként 2,5 hónapot töltöttem el a semmi közepén, majd a tábor befejeztével hetekig utaztam nagyvárosról nagyvárosra. Érdekel, hogy a táborban agyondolgoztam-e magam? Megsúgom: igen. Na és az, hogy az első kintlétem után mekkora megtakarítással tértem vissza Budapestre? Majdnem kevesebb volt, mint nulla. Így is életem egyik legjobb döntése volt-e? De még mennyire!

2016 nyarán tehát úgy döntöttem, hogy bevállalom az ismeretlent. Tudtam, hogy több hónapot fogok eltölteni egy olyan kontinensen, ahol még nem jártam, ráadásul olyan emberekkel, akiket azelőtt nem ismertem. Az érkezésemet követő első héten a „falu” kórházában kötöttem ki: egy délután erejére megtapasztaltam, hogy milyenek azok a Grace Klinika által bemutatott kórházi mindennapok. Buzgó Christina Yang-os rezidensek sürögtek-forogtak körülöttem, miközben én csak tátottam a számat a modern épület és a még modernebb berendezések láttán. Így kezdtem tehát kalandomat.

Az első pár hétben iszonyatos honvágyam volt. Előfordult, hogy sunyiban repjegyeket néztem vissza Magyarországra, mondván, én most azonnal haza fogok menni. Nem csodálkozom ezen indíttatásomon: egyedül voltam, rettentő betegen, egy ismeretlen kontinensen, idegenekkel összezárva. A saját ágyamban akartam lenni, nem pedig egy faházban. A saját takarómat akartam, nem pedig a hálózsákomat. Lázamat pedig Celsius-fokban szerettem volna látni, nem pedig Fahrenheit-ban.

Persze maradtam. Ahogy teltek-múltak a napok és erősödött a szervezetem, az üresség és a honvágy érzete úgy csökkent bennem – ráadásul kezdetleges csapatunk is egy összetartó közösséggé kezdett válni. A konyhai kisegítő személyzet tagjai voltunk, a munka pedig kimerítő volt. A lábam sajgott a nap végére, viszont a hasam is, mert annyit nevettem mexikói barátommal.

És hogy hogyan is nézett ki egy átlagos napunk? Pontban 6.30-kor hallani lehetett, ahogy a faházban található összes szobában szólni kezd az ébresztő. Tudtad, hogy rajtad és szobatársadon kívül még 8-10 ember kecmereg ki az ágyból, hogy 20 perc múlva együtt induljatok el munkahelyetekre, a 3 perc sétányira található “mess hall-ba”. A hajnali köd párájában alig láttok valamit, csak a fákon rohangáló mókusokat hallani. Bárki bármit mond, én az erdőt egy istenért se cseréltem volna le egy fancy hotelre vagy tengerparti szállodára – bár ez nyilván csak egyéni preferencia kérdése. Lehúztunk egy 8-9 órás műszakot, majd a nap végén a helyi kocsmában lazítottunk, és karaoke estre készülődtünk.

A munka persze piszok kemény volt. Viszont úgy gondolom, hogy ezekben a táborokban nem maga a munka a lényeg, hanem az, hogy kikkel végezzük. Totális idegenekből közeli barátokká váltunk: titkokat, személyes történeteket, álmokat és problémákat osztottunk meg egymással. A 2,5 hónap alatt sírtunk is, de az esetek többségében nevetőgörcs állt a könnyek hátterében. Az is megesett, hogy tortát dobáltunk egymás arcába, szabadnapunkon pedig tábortűz mellett, takarókba burkolózva beszélgettünk egészen addig, ameddig a nap fel nem kelt.

És hogy milyen volt az utolsó nap? Képzelj el egy pár száz fős közösséget, akik a búcsú napján mosolyt próbálnak erőltetni az arcukra, de helyette csak könny áztatta szemekre és elfojtott szipogásokra futja. Nem akartuk elhinni, hogy vége van, na. Nem szépítem: bármilyen furcsa is, összeborulva zokogtunk. Fiúk és lányok, idősek és gyerekek, vezetők és beosztottak. Mégiscsak együtt éltünk, igenis fontosak lettünk egymásnak. Mai napig beszélek pár tábori barátommal.

Ez a tábor nem csak egy kalandot adott, amire örök életemre emlékezni fogok. És nem is csak egy lehetőséget, hogy diákként körbeutazhassam az Egyesült Államokat. Ezeknél sokkal többet. Barátságokat a világ minden tájáról. Mindennapi életben használható nyelvtudást. Életszemléletet. No meg persze szerelmet.

Végezetül pedig: nem hiszem, hogy a Camp Leaders csak annyi lenne, hogy agyondolgozod magadat a későbbi utazás reményében. Ó, nem, ennél ez sokkal több.

Fotó: Vadász Vanessza

További cikkek: