Egy multis felmondás története

Kerek 1 évet húztam le egy nagyvállalatnál. Klimatizált irodai környezetben, finom habos kávék és helyes öltönyös férfiak társaságában teltek a mindennapjaim, nem sok okom volt panaszra. Jól kerestem, és különösebben még csak meg sem kellett erőltetnem magamat hozzá. Mégis felmondtam.

A multikra mindig úgy tekintettem, mint azokra a horrorfilmbéli, félelmetes szellemkastélyokra, amelyekbe ha valaki besétál, soha többé nem jön ki onnan élve. Esetleg évtizedek múltán, megfáradt szellemként vagy zombiként elhagyhatja a falakat, de már sosem lesz az az ember, aki akkor volt, amikor oda bement. A fejemben élő képek miatt különösen büszke vagyok magamra azért, hogy 1 év után sikerült elszabadulnom.

Nem való mindenkinek

A multik világa bizony nem való mindenkinek. Vannak, akiket boldoggá tesz a stresszmentes környezet, a meglepetésekben és kihívásokban legtöbbször teljesen hiányt szenvedő mindennapok, vannak viszont olyanok is, akik kifejezetten émelyegnek attól a gondolattól, hogy egy billentyűzethez ragadva éljék le az életüket. Az ingerszegénység egyeseket boldoggá és nyugodttá, másokat viszont megkeseredetté és fásulttá tesz. Jómagam az utóbbi táborhoz tartozom.

„Mi a jó büdös francot keresek én itt?”

Emlékszem, hogy minden egyes napot, amit az irodában kellett töltenem, igazi kínszenvedésként éltem meg. Savanyú pofával léptem be az épületbe, sőt, reggel már a metróra is fancsali képpel szálltam fel. Újra meg újra azt kérdeztem magamtól, mégis mi a jó büdös francot keresek én itt? Kihívásokat egyáltalán nem találtam, a ranglétrán való ugrálás lehetősége kicsit sem motivált, és a kummantásra tökéletesen alkalmas munkahely sem tett boldoggá. Azoknak, akik a munkára csak a kötelező rosszként tekintenek, egy multi bizonyára tényleg maga a megtestesült álom, de nekem komplexszebb igényeim voltak. Olyan munkára vágytam, ami életet lehel belém, amitől pezseg bennem az adrenalin. Naiv volnék? Szerintem máshogy nincs értelme az életnek.

Az utolsó munkanap a szabadság első napja

Egyik reggel ismét a metrón ültem és az irodaházba igyekeztem. Azon gondolkodtam, hogy két hét múlva lesz az egy éves évfordulója annak, hogy reggelente magamat puccba vágva munkába indulok. Siralmas lehetett az arckifejezésem, mert a velem szemben ülő idős néni megkérdezte tőlem, jól érzem-e magamat. És akkor bevillant: nem, a legkevésbé sem vagyok jól! Mérlegelni kezdtem, majd két hónap határidőt adtam magamnak arra, hogy végleg felmondjak. „Kell a pénz” – mantráztam magamban. – „Nem léphetek le úgy, hogy nincs biztos helyem máshol.” Épeszű, érett gondolatmenetem ellenére aznap délben félrehívtam a főnökömet és azonnali hatállyal felmondtam.

És milyen jól tettem! Azon kaptam magamat, hogy a nap hátralevő részében mosolyogva mentem a konyhába és a kávéautomatához is. Az egyik kollégámmal ebédeltem, aki értetlenül állt a döntésem előtt. „De hát itt szinte semmit sem kell csinálnunk és mégis kifizetnek minket” – győzködött. Na és azt hiszem, pontosan ez a különbség egy multizombi és egy még tenni akaró ember felfogása között.

A búcsúzáskor az egyik főnököm azt mondta, akármikor visszajöhetek. „Tanári végzettséggel úgyis éhen halsz majd, úgyhogy a diplomaosztód után szeretettel várunk vissza” – kacagta. „Előbb kötöm fel magamat az épület falán logó neonfényű logótokra, mintsem teszem be ide újra a lábamat” – gondoltam, aztán méltósággal, udvariasan a főnökömre mosolyogva távoztam.

További cikkek: