Egy örökbefogadás kálváriája I.

Az a fajta ember vagyok, aki a kutyák méretét mondjuk a tacsik kedves virsli testétől számítja, de leginkább a közepes/nagy ebeket kedveli. Ebből a szempontból kicsit konzervatív talán. Olyan ember, aki világéletében kertesházban nevelkedett, így a kutya kertkapcsolatos, a kert pedig kutyakapcsolatos fogalomként él a fejében. A lakásban tartott kutya valahogy kimaradt a szórásból, ezért amikor Budapestre költöztem, egyértelmű volt a kutyamentes élet. Bélyegezzetek maradinak: a kutya nem panelba való. Egyébként az ember sem.

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

Szívügyem az állatvédelem. Teszem mindezt egy racionális módon. Értsd jól: szeretem, óvom, tisztelem az állatokat, miközben tisztában vagyok a ténnyel, hogy az ember mindenevő lény, így alakított bennünket az evolúció. Hiszem, hogy az állatoknak is vannak jogaik: a jó élethez, minőségi táplálékhoz, élhető körülményekhez és egy fájdalommentes, méltóságteljes véghez, ha itt az idő.

Zavarban vagyok az állattenyésztés témáját illetően, vegyesek az érzéseim. Maradjunk most a kutyáknál: gyönyörű és nagyon hasznos fajtákat hoztak létre, értéküket kétségbevonni felesleges. Azonban a túltenyésztés, mondjuk a mopsok esetében szembemegy az elveimmel, elvégre az állat élhető körülményeit károsítja egészségügyi fronton. A másik oldala, hogy amíg a kóbor szaporulatokkal sem tudunk felelősségteljesen bánni, megkérdőjelezem a tenyésztés létjogosultságát. Legalábbis ami a mennyiséget illeti. Az eszmefuttatás alapján egyértelmű: nálam sosem volt kérdés, hogy egy kedves, menhelyi szerelmi turmixnak fogom megadni az esélyt a teljesértékű életre, valódi otthonra.

Az égi jel

A budapesti évek alatt anyagi támogatást küldtem havi rendszerességgel, vidéki otthonom menhelyének. Majd hazaköltöztem és világossá vált, hogy érzelmileg szükségem van egy négylábú társra, plusz a körülmények is lehetővé tették az örökbefogadást. Egyszer tárgyi adományt vittem a menhelynek. Érdeklődtem, megnézhetem-e a bentlakókat. Tucatnyi szeretetéhes, otthonra vágyó szempár, hatalmas zajban, rácsok mögött. Tudtam, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb körülményeket biztosítják nekik, de mégis, nem ilyen életet érdemelnek. Ahogy sétáltam a kennelek között, a sok ugráló, ugató, ideges kutya között megláttalak Téged. Ott ültél a sarokban, csendben és kifinomultan, nyugodt voltál, az arcodra pedig az volt írva: “Tudom, ezek hülyék egytől egyig, de nézz rám, én más vagyok. Válassz engem. Kérlek.”

Nem tudhattad, hogy hónapokkal ezelőtt kiszúrtalak már a menhely honlapján, képek alapján. Élőben még elragadóbb voltál. Amilyen ízlésem van, potenciális négylábú társam közül háromból három volt gazdijelöltes. Borzasztóan sajnáltam, de nem volt mit tenni. Sétáltam még egy kört. Ezalatt visszamondták a foglalásodat. Abban a 10 percben. Mi ez, ha nem égi jel?

Bertalan&Fruzsi, avagy it’s a beggining of a beautiful friendship

“Jövő kedd délután jöhet érte”. Úgy éreztem magam, mintha most közölték volna velem: gyermeket várok. Izgalommal vegyes feszültség volt bennem. Csak annyit tudtam, hogy tanyán éltél, kóboroltál, a gazdád tudta, hogy bekerültél, de nem jött érted. Azt is tudtam, hogy megszakad a szívem a bánatos kutyapofid láttán és boldogságot akarok látni a szemeidben. Remélni mertem, hogy képes leszek ezt megadni neked.

Kedd délután, állati idegesen toporogtam a menhely előtt. Mindig volt kutyánk, de nem voltam soha egyedüli, felelős gazdi. Tudtam, hogy nem a létminimumot, hanem a teljesség maximumát szeretném adni neked. Ezernyi kérdés gyötört: Jó lesz a választott táp? A nyakörv mérete? Hogy fogod bírni a hazautat az autóban? Kellett volna játékokat vennem? Nem, törődésre, figyelemre és együtt töltött időre van szükséged, nem tárgyakra. Közben realizáltam, hogy a felelősség, amit magamra vállalni készülök, az életed végéig szól. Felelős leszek érted, minden módon. 

Mire feleszméltem, túlestünk a papírmunkán, te a lábamon ücsörögtél szorongva, a következő pillanatban pedig a hátsó ülésen feküdtél, míg én a visszapillantótükörből lestelek aggódva. Csendben viselted a hazautat, jól toleráltad, amiért igazán hálás voltam. Kinyitottam a kocsiajtót, kiugrottál, rám néztél. Örökbefogadtalak téged, ahogy te is engem. Hazaértünk.

 

Ezúton is köszönöm az esztergomi Bogáncs Kisállatotthon Alapítványnak, hogy vigyáztak az én Bertalanomra, amíg én nem voltam neki. Ha tehetitek, adományozzatok rendszeresen! Nektek egy kávé ára, ami nekik a reményé. 

További cikkek: