Én szeretni akarom a hétfőket!

Szeretni akarom a munkámat, szeretni akarom a hétfőket. Nem akarom zombiként átaludni a fél életemet és nem akarok megkeseredett, házsártos vénasszonnyá válni. Nem akarok egy nap arra ébredni, hogy elszállt felettem az idő és nem szerettem, amit csináltam.

Annyi meggyötört embert látok magam körül, hogy néha már rám is rám ragad a citromba harapós arckifejezés. Hétfő reggel úgy sorakoznak föl az emberek a metrón, mintha mind temetésre igyekeznének. Nem látok sem mosolyt, sem izgatottságot, sem örömöt az arcukon. Mi lesz, ha én is ilyen leszek? Mi lesz, ha én is tiszta szívből utálom majd a munkámat?

Nem akarok reggel délutánt, hétfőn hétvégét, télen nyarat várni. Élvezni szeretném az adott pillanatot, örülni akarok annak, hogy élek. Szeretni akarom a munkámat, arra vágyom, hogy izgalommal töltsön el, hogy kihívások elé állítson.

Bizonyára a savanyú fejű metrózok sem vágytak másra huszonévesen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémít meg a látványuk. Ők sem akartak elkeseredetté válni, ők sem akartak lebiggyesztett ajkakkal munkába indulni, ebben egészen biztos vagyok. Valamiért most mégis szomorúak, élettelenek és úgy néznek ki, mint a Walking Dead járkálói. Nem vágynak izgalmakra, inkább imádkoznak, hogy bonyodalmak nélkül teljen el a nap. Nem vágynak kihívásokra, inkább remélik, hogy pontban négykor lerakhatják a tollat és elhagyhatják az irodát.

Elgondolkodtat, hogy vajon miért alakult úgy az életük, ahogyan. Ha félrerakom a naiv, gyerekes vágyálmaimat egy hőn áhított álommunkáról, akkor azt hiszem, tudom is a választ. Szerettek volna ők is rendőrök, tűzoltók, balett-táncosok, regényírók vagy állatkerti gondozók lenni, amikor még gyerekek voltak, de aztán jött a való élet, jöttek a rezsiszámlák, jöttek a törlesztőrészletek.  Nem lehettek azok, akik lenni akartak, hiszen családra vágytak, és az éhes gyerek attól még nem lakik jól, hogy apuci és anyuci az álmait követi.

Vajon ez vár rám is? Kialszik a csillogás fénye a szememből és helyette az irodák neonfényei világítják meg azt? Multikatona leszek én is? Lila karikákkal, ráncos bőrrel és unott pofával tengek majd az éterben? Mit látnak majd belőlem a jövő húszévesei a metrón? Csak ülök a ezen a szerelvényen és azon gondolkodom, én vajon mikor kényszerülök feladni a boldog életről alkotott illúzióimat. Gyerekes lenne azt remélnem, hogy soha?

További cikkek: