És mégis tanár lettem

Két év telt el azóta, hogy ország-világ szeme láttára kijelentettem: ebben a rendszerben nem engedhetem meg, hogy tanár legyek, hiába lennék örömmel az. Két évvel később mégis aláírtam a kinevezésemet. Hogy miért kezdi a karrierjét a tanári pályán egy huszonéves fiatal? Elmondom.

De először elmesélem, miért biztosan nem

A fizetés, a fizetésemelésnek csúfolt bérpótlék és a társadalmi megbecsültség egészen biztosan nem teszik csábítóvá a szakmát. Nem fogok hazudni, mindezek továbbra is valahol a béka feneke alatt és a katasztrófa sújtotta vidékek között helyezkednek el a térképen. Jobb is, ha előre tisztázom: valószínűleg én sem állhattam volna fel a vasalódeszkára, ha a szüleim és a nagyszüleim révén nem jutottam volna fővárosi lakáshoz, ha nem spóroltam volna össze egy bizonyos mennyiségű vésztartalékot az egyetemi éveim alatt, vagy, ha nem biztosítottam volna be magamat egy másodállással. Igen, ezek nélkül sajnos nehéz – ha nem lehetetlen – jóllakottan, nyugodtan alva lépkedni a bértáblán.

De a csillagok szerencsés együttállásának és a vállalt túlóráknak köszönhetően tehát mégis tanár lett belőlem. Nem titok, gyermekkori álmom vált valóra, és nincs még egy szakma, amelyben szívesebben dolgoznék. Hogy miért?

Mert ez egy élettel teli munka

Közel 400 kamasz között sürgök-forgok nap mint nap. A kamaszokról nem a szemtelenség, a lázadás, az engedetlenség, a neveletlenség vagy a gondok jutnak eszembe. A tinédzserek még hisznek, bíznak, remélnek, álmodnak és éreznek, még nem égtek ki, nem csömörlöttek meg. Legyen szó könnyekről vagy örömről, az ő szemük még tényleg őszintén csillog. Üdítő élmény közöttük mozogni.

Imádom, ahogy extázisba jönnek, amikor az angolóra kellős közepén leesik az első hó, vagy ahogy valódi indulatokkal csapnak az asztalra, ha a sorsolt ülésrend számukra nem kedvező. Lenyűgöz, ahogy a világvégének élik meg, ha a legjobb barátjuk másik csoportba kerül, és még az én szívem is összetörik, amikor az osztály összeszokott szerelmespárja a hétvégi szakítás után könnyekkel küszködve kerüli egymást. A gyerekek minden egyes nap emlékeztetnek rá minket, felnőtteket, hogy nekünk is éreznünk, kockáztatnunk, szeretnünk, lelkesednünk kell, hiszen az életnek csak így van igazán értelme.

Mert ez a munka minden nap tanít

Egy negyedikes kislánytól megtudtam, hogy az élet értelme a boldogság. Az egyik hetedikesem megmutatta, hogyan kell moonwalkolni. A cukorbeteg, napi négyszer inzulint lövő diákom felhívta rá a figyelmemet, hogy megfelelő önfegyelem mellett bármivel együtt lehet élni. Egy 12 éves leányzó emlékeztett rá, hogy kutyatartókként nem tehetjük meg, hogy minden délutánunkat betáblázzuk.

A fent említettekkel egyébként egyetlen nap leforgása alatt találkoztam. Kíváncsian várom a holnapot, amikor újabb leckékkel és tanulságokkal gazdagodhatok. Tanárként sosem rekedünk meg egy szinten, az ingergazdag környezetnek köszönhetően állandóan pörögnek a fogaskerekeink. Érdekes, hogy ugyan tanítani járunk be, mégis minden délután úgy megyünk haza, hogy mi is tanultunk valamit.

Mert ez egy izgalmas munka

Az iskolában zajlik az élet, sőt, ki merem jelenteni: az élet az iskolában zajlik. Tanárként az unalom ismeretlen fogalom számomra. El sem tudom képzelni, milyen lenne életem végéig ugyanazt az Excel-táblázatot szerkesztenem, aktákat tologatnom, futószalagot pakolnom. Engem személy szerint velejéig kizsigerel a monoton munka, tanárként viszont még csak két ugyanolyan másodperccel sem találkozom soha. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem fáj, amikor hajnalban megszólal az ébresztőóra. Tényleg nem.

Mert ez egy értékteremtő munka

Azontúl, hogy egy délután sem sóhajtom elkeseredve, hogy „egy újabb unalmas nap az irodában”, azt sem kérdőjelezem meg soha, hogy volt-e értelme felkelnem reggel. Pedagógusként, úgy vélem, valóban értékteremtő munka a mienk.

Szükség van ránk, mert nélkülünk talán senki sem fedezné fel a gyerekek rejtett tehetségét, senki sem bátorítaná őket, hogy válasszanak művészeti képzést a közgazdaságtan helyett, ha épp azt az irányt érzik a magukénak, senki sem ülne le velük beszélgetni a világjárványról, a veronai buszbalesetről, a cyberbullyingról, senki sem hallgatná meg a panaszaikat az élsport és a tanulás közötti egyensúly fenntartásának nehézségeiről, vagy senki sem venné ki a telefont a kezükből, hogy észrevehessék, milyen szép a valóvilág. Sok esetben valódi támaszt jelentünk nekik, és ugyan mindez nem lenne feladatunk, olykor mégis a szüleik helyett vagyunk a szüleik.

Mert ez egy olyan munka, ahol körülvesz a szeretet

A tanárok is emberek, nekik is szükségük van szeretetre, törődésre, megbecsülésre, emberségre. Eddigi tapasztalatiam alapján azt mondhatom, hogy ha ezeket megadom a gyerekeknek, bumerángként vissza is találnak hozzám.

Örökké hálás leszek az első radnótis mentoromnak és osztályomnak, akiket kistanárként taníthattam, és akik ugyan mit sem sejtettek róla, de egy nagyon nehéz időszakon segítettek át engem azzal a rengeteg szeretettel és biztatással, amivel elhalmoztak.  

Sosem felejtem el azokat a kollégáimat és csoportjaimat sem, akikkel a távoktatás idején az íróasztalunknál gubbasztva közösen vészeltük át a világjárványt, akik a bizalmukba fogadtak, és miután lejárt a mandátumom, arra kértek, maradjak még a tanáruk. És ugyan mindez sajnos nem történhetett meg, a mai napig imádok beléjük botlani a folyosón, mert egy napon belül akár ötödjére is képesek ugyanolyan szeretetteljesen, kedvesen köszönteni, mint reggel az első óra előtt.  

És ugyan még csak két hónapja vagyok évfolyamfelelős osztályfőnök, de már most csordultig vagyok azzal a rengeteg melegszívűséggel, amivel a 64 kiskamaszom és az ő szüleik árasztanak el. Ők azok, akiknek kedvesebbnél kedvesebb leveleik, jókívánságaik és felajánlásaik nélkül talán még mindig a koronavírus tüneteitől szenvednék. Már most egy élet kevés rá, hogy megháláljam azt a sok szeretet, amit eddigi igen rövidke pályafutásom során kaptam, de azért igyekezni fogok. 

Mert ez közel sem csak egy munka

A tanításra nehéz a hagyományos értelemben vett munkaként gondolni, és azt hiszem, ez a fő ok, amiért a pályán maradtam. A tanítás inkább hivatás, hobbi, életérzés, mintsem a nine-to-five kötelező rossz. Tisztán emlékszem, amikor a volt mentortanárom szimultán elmosolyodva és nagyot sóhajtva egyszer azt mondta nekem: „Ez lenne a világ legjobb munkája, ha megfizetnék”. Szavai számomra tényleg vitathatatlanok. Úgy gondolom, az ország legszerencsésebb emberei azok, akik az anyagi kihívások ellenére is a pályán maradhatnak. Hálás vagyok a sorsnak azért, amiért végül én is egy lehetek közülük.

További cikkek: