Ez nem egy papás-mamás játék, ez a való élet

A parlamentben szorgosan dolgoznak azon, hogy minél előbb minél több gyereket potyogtassunk az országba. A babaprojekt lett az első számú cél, és persze a rohamosan csökkenő születésszám fényében ez egy kicsit sem lep meg. No de hiába a fiatal házasoknak járó támogatások, hiába a CSOK és más finomságok, csak azért nem fogok azon nyomban gyereket szülni, hogy a cumiipar végre jobban virágozhasson.

Szeretnék gyerekeket, ráadásul nem is egyet, nem is kettőt, de még csak nem is hármat. Azt hiszem, velem jól járt az állam, hiszen ha eljön az idő, illetve a petefészkem és a férjem is azt akarja majd, én szívesen töltöm meg az egyik vadiúj stadiont egy valamirevaló focicsapattal.

A gyerekvállalás egy életre szól

De ebbe a projektbe nem most kezdek belevágni. Véleményem szerint számtalan tényezőnek kell stimmelnie, mire az ember odajut, hogy egy új életet hoz a világra. Meg kéne érteni, hogy a családalapítás nem egy ovis papás-mamás játék, hanem egy sírig tartó, felelősségekkel járó és véresen komoly küldetés. A gyerekvállalás nem egy hobbi, amit később akármikor megunhatunk és lecserélhetünk. Egy életre szól, és nem jár le akkor, amikor a CSOK törlesztőrészletei is.

Láttam én már sokféle családot, sokféle szülővel és gyerekkel

Ismerek édesanyákat, akik szinte még kamaszként, a tízes éveik végén szültek először, és most, az üresedő fészek okozta szindróma hatására teljesen elveszettek, céltalanok és boldogtalanok. Egész életüket a gyereküknek szentelték, nem tanultak, nem dolgoztak, nem szőttek személyes terveket, nem dédelgettek saját álmokat, most pedig fogalmuk sincsen róla, mit kezdjenek magukkal a gyereknevelés nélkül.

Láttam olyan családot is, ahol a gyerekeknek mindenük megvolt – már ami a materiális javakat illeti. A szülők szívesen nyomtak a gyerekek kezébe egy húszast ebédre, egy ötvenest a hétvégére, csak törődni ne kelljen velük. Az persze a mai napig egyszer sem fordult meg a fejükben, hogy bármit is rosszul csináltak volna. Miért is fordulna, hát a gyerekeknek még lakást és autót is vettek! Hát nem csak ennyi lenne a gyereknevelés?

Na és mi a helyzet elvált szülők gyermekeivel? Ismerek én olyan családokat, ahol négy gyerek után váltak el a szülők, ezzel elérve, hogy a gyerekek a legkevésbé se vágyjanak nagycsaládra, hogy a legkevésbé se higgyenek a monogámiában vagy egy működő házasságban. Fájdalommentes válás kötve hiszem, hogy létezik, a gyerekek mindenképpen megsínylik, ha apa és anya a szemük láttára int egymásnak örök búcsút. Miért nem hagyunk időt magunknak a megfelelő társ megtalálására, mielőtt gyereknemzésbe fogunk? Miért nem értjük meg, hogy a gyerekek lelkivilágáért is felelősek vagyunk?

Láttam egy fiút, aki tizenévesen üveges tekintettel kérdezte meg az atomrészeg édesanyjától, hogy ugyan mégis, mondja már meg, hogy alkoholistaként mi a francért vállalt gyerekeket? Persze a hölgy a lábán is alig állt, képtelen lett volna válaszolni egy ilyen összetett kérdésre.

Ismerek olyan srácot is, aki huszonpár évesen, nulla forinttal és drogproblémákkal vállalt gyermeket a tizenéves barátnőjével. Éljen, szüljünk újabb hánytatott sorsot a világra!  A színes gyerekszobákat és a nyaralni járó boldog gyerekeket egyébként is túlértékelik, nem?

Ugye, ismerős?

Mesélhetnék még nektek félresikerült, át nem gondolt, rosszul időzített gyerekvállalásokról, de azt hiszem, bőven akadnak történeteitek nektek is. Nekem mindegy, hogy mennyit kínál az állam egy babáért, számtalan körülménynek kell stimmelnie az életemben ahhoz, hogy ebbe belevágjak. Mert ha ebbe egyszer belekezdek, akkor örökké, egy életen át benne is maradok.

További cikkek: