Ezt adta nekem a Harry Potter – 20 éve jelent meg Magyarországon az első kötet

Húsz évvel ezelőtt, 1999 novemberében jelent meg először magyar nyelven J. K. Rowling regénye, a Harry Potter első része. Varázsütésszerűen változott meg az egész világ: gyerekek, fiatalok és felnőttek milliói várták a sebhelyes homlokú, szemüveges fiú történetét. A Harry Potter-széria alapjaiban változtatott meg mindent, irodalmi drog lett, állandó hivatkozási alap, örök kedvenc. Hadd mondjam el a jubileum alkalmából, hogy pontosan mit is jelent nekem a kávéházból a lépcső alatti gardróbon át a kasszasikeres mozikig hoppanáló HP-történelem. Elcsépelt, nyálas, de menthetetlenül őszinte szerelmi vallomás következik.

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a Harry Potter számomra nem popkulturális ikon, sokkal inkább megnyugvás, terápia, kapaszkodó, menekülés. Olyan történet ez, mely összehozza az ismeretleneket: kitalált fogalmak váltak alapszókinccsé – a rivalló, dementor, mugli, durrfarkú szúrcsók, thesztrál, kákalag, sárvérű kifejezéseket magyarázni sem kell –, ráadásul gyerekek milliói álmodoztak arról, hogy felvételt nyerjenek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mert én titkon bizony vártam. Gyerekként persze tudtam, ez csak egy könyv, egy zseniális, őrületes, hátbizsergető fikció, de hát reménykedni szabad, nem? Így hát reménykedtem. Hátha ott lesz a postaládában a levél. Hátha a Griffendélbe kerülök. Hátha Ron belém szeret.

A várakozással telt évek – sajnos – kiölték belőlem gyermeki reményeimet, képzelgéseim lekorlátozódtak arra, hogy időben, még a megjelenés első napján megkaparinthassam az új HP-könyvet azzal a reménnyel, hogy másfél nap leforgása alatt kivégezhessem. Emlékszem, tömött sorok kígyóztak a könyvesboltok előtt, de én kivártam. (Hát hogy a viharba ne vártam volna.) Amikor pedig végre kezembe került a könyv, a szó legszorosabb értelmében nem tudtam letenni. Már a HP-mizéria előtt is imádtam olvasni, de ez volt az első olyan könyv, amikor ignoráltam a hasam korgását, csak mert épp izgalmas résznél tartottam. (Általában, mondjuk, mindig.) Tér és idő is megszűnt: olvastam a vonaton, olvastam alvás helyett (aznap tényleg nem aludtam), de még az iskolában a pad alatt is, a szünetekben – igazából mindig és mindenhol, ahol abban a másfél napban kényszeredetten meg kellett fordulnom.

Nem viccelek: ha felnőtt lettem volna, fixen kivettem volna szabadságot. Pedig megpróbáltam direkt lassan olvasni, hogy tovább tartson – nem ment. Megpróbáltam keretek közé szorítani a napi olvasási adagot – végképp nem ment. Megpróbáltam türtőztetni magam, hogy egyhuzamba csak egy órát olvashatok – reménytelen volt. Hogy a fenébe rendelkezzen ekkora önfegyelemmel egy tizenéves, lázadó tinédzser?! Így hát feladtam. Olvastam. Megállás. Nélkül. Éjjel és nappal. Míg a végére nem értem.

Tisztán emlékszem egyébként az ambivalens érzésre, amikor felnéztem a HP-könyvek utolsó oldaláról. Ezen a felnézésen áll vagy bukik minden, számomra ez a pillanat mondja meg a legőszintébben, jó volt-e az adott könyv. Hatott-e. Belém ment-e. Amikor tehát felnéztem a HP-könyvek utolsó oldaláról, egyfelől végtelenül szomorú voltam, üresnek éreztem mindent, tudtam, ismét éveket kell várnom a folytatásra. Másfelől pedig fellélegeztem: végre ismét „normális” életem lehet, ahol az emberek szólnak hozzám, én pedig még válaszolok is.

Akkor még nem láttam, de a HP-univerzum egyfajta „társadalmi ragasztó”, ahol a kötetek útmutatást tartalmaznak arra vonatkozóan, miként kellene viselkednie a társadalomnak, valamint alig észrevehetően figyelmeztetnek, felkészítenek és „megbarátkoztatnak” minket a destruktív hatásokkal és jellemekkel. A könyvek például nem csak okoskodva lamentálnak, hogy „gyerekek, a rasszizmus csúnya dolog”, sokkal inkább bemutatják annak működését, nevetségessé téve azt az aranyvérű-sárvérű ostobasággal, és azzal, hogy a legokosabb, legtehetségesebb varázsló történetesen muglik gyereke.

Persze J.K. Rowling ennél sokkal többet tanított meg a gyerekkori énemnek. Például azt, hogy a legkisebb dolog is lehet mágikus – itt nem a csoki békára, Bogoly Berti-féle mindenízű drazséra, mozgó képekre gondolok -, és hogy rettentő könnyű előítéletesnek lenni – igen, itt Perselus Pitonra gondolok.

Hogy nem bízhatok semmiben, ami gondolkodik, de nem látom, hol tartja az eszét. (És akkor még nem is volt okostelefonom, nem figyeltek az algoritmusok!)

Hogy az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik. (Ezt gyerekként mondjuk még nem értettem, felnőttként azonban semmit sem értettem meg könnyebben.)

Hogy amit nem ismerünk, nem győzhetjük le, csak félhetünk tőle.

Hogy a félelem tárgyát viccessé kell tenni, és hogy a halálnál nincs természetesebb dolog – fenyegetése pedig messze nem a legszörnyűbb dolog az élők világában.

Hogy a dolgokat mindig nevükön kell nevezni, mert ha félek a névtől, akkor félek magától a dologtól is.

Hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat.

Hogy amit nem becsülünk, azt megérteni sem vagyunk hajlandók. (Persze tudtam, hogy itt Voldemort kelletlen viszonyát fejtegetik a házimanókkal és a szeretettel, én mégis másra adaptáltam. Például arra, hogy valószínűleg ezért veszekszünk, mi, emberek.)

Hogy a hatalom leginkább azoknak való, akik nem vágynak rá.

Hogy az iskola nem minden, nézzük csak a Weasley ikreket.

Hogy a gyerekek szavát – hiába őszinte -, nem hallják meg azok, kik elfelejtettek hallani.

Hogy a barátinkkal szemben a legnehezebb a sarkunkra állni, és hogy a hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg.

Hogy a dementorok ellen a patrónus bűbáj véd, ezért ha úgy érzem, a letargia kiveszi belőlem az életet, a szomorúság pedig fojtogat, akkor tanácsos egy kellemes, melengető emlékre gondolnom minden egyes apró részletével együtt, és hagyni, hogy átjárja a szívemet.

És persze, nem feledtem sose: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.”

De a legnagyobb tanulságomat mégis ez a mondat írja le: „Most végre megértette, mire próbál rávilágítani Dumbledore. Olyasmi ez, gondolta, mint, hogy behurcolják-e őt az arénába, ahol élethalálharcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel -, hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.” (Harry)

Ha tehát egy szóval kellene összefoglalnom, mit jelent nekem a képzeletbeli varázslóvilág, azt mondanám, terápia. Gyermekkorom és felnőttkorom terápiája. Mindennapjaim terápiája. Mert nem számít, mennyi idős voltam, vagyok, leszek, Harry Pottert olvasni fogok – főleg, ha kicsit el akarok menekülni a világ elől, és legfőbb vágyam, hogy kilépjek a valóságból. Szeretem – na meg nagy szükségem is van rá -, hogy visszarepít oda, ahol minden csoda gyökerezik: a gyerekkorba. Ekkor azt érzem, minden rendben, gyermekkorom megnyugtató biztonsága kerít hatalmába, erős, bátorító karként nehezedik rám a három barát szövetsége.

Nem számít egyébként, hányszor láttam a filmeket – több milliószor, amúgy -, mindig szólítanak, ha épp valamelyik rész megy a tévében. Noha bárkivel, bármikor kész vagyok vitába szállni azzal, hogy a filmek miért nem érnek a könyvek nyomába egy hajszálnyit se, most nem ez a lényeg; megyek, ha szólnak: „Kinga! Harry Potter a tévében!” Megnyugtat még az is, ha csak a háttérben megy, míg dolgozom, és írom ezt a cikket.

További cikkek: