Felszabadító érzés pálmafák tövében rádöbbenni, hogy szereted a munkád

Tisztán emlékszem arra az ominózus pillanatra, amikor rádöbbentem: élek-halok a munkámért. És tisztázzuk rögtön az elején: nem negatív töltetű munkamániára gondolok most, dehogy. 

Egy januári napon a Nacpan Beach-en sétálgattam, amikor megpillantottam egy nyitott, bambusztetős házikót, melyben csupán egy bárpult és pár napozószék ácsorgott. A kis kunyhó mögött pálmafák sorakoztak, a házikóba tévedő emberek pedig kókuszvizet vásárolhattak. Jómagam is kértem egyet. A bárpult mögött álló néni a házikó mögé csoszogott, felkapott egy kókuszdiót a földről, feltörte azt, beledobott egy bambuszszívószálat, majd kezembe nyomta a kókuszvizet. Kifizettem az árát, kényelembe helyeztem magamat az egyik napozószékben és bámulni kezdtem a türkizkék óceánt.

Eszembe jutott, régen hányszor hangoztattam, hogy legszívesebben egy szigetre költöznék, messze a jövőtervezés gondjaitól, messze a kapunyitási pániktól, messze a nyugati világ által rám és generációmra erőltetett „Márpedig karriert kell építened!”; „Márpedig nagyembernek kell lenned!” jeligéjű elvárásoktól.

Szigetlakó életemet pont úgy képzeltem el, ahogyan a Nacpan Beach-i jelenet zajlott. Nyitottam volna egy kis kókuszbárt egy pálmafa tövében, napközben kiszolgáltam volna azt a pár embert, aki odatéved, este pedig a fehér homokban szeretkeztem volna a szerelmemmel, miközben a világnak semmilyen gondja-baja nem nyomasztott volna. Csak törtem volna a kókuszt, csodáltam volna az óceánt és a szeretteimmel töltöttem volna az időt. Ennyi. Tényleg nem kellett volna több a boldogságomhoz, csak néhány pálmafa, egy bambusztetős házikó, némi napfény, no meg valaki, akit szerethetek.

Ahogy teltek-múltak a percek és fogyóban volt a kókuszvizem, rá kellett döbbennem, hogy többé már nem ez a kép jelenti számomra a boldogságot. Többé már nem akarok elmenekülni, többé már nem akarom a lehető legnyugodtabb és legeseménytelenebb életet élni. A teendők nem a stresszel, a jövőtervezés gondolata nem a frusztrációval, a karrierépítés pedig nem a társadalom elvárásaival azonos számomra. Nem, többé már nem.

Mert megtaláltam azt az utat, amin szeretek járni. (Sőt, egyébként egyszerre két, egymással ellentétes karrierutat is találtam.) Felismertem, hogy imádok mindent, amit csinálok, hogy nem derogál, ha a napi munkaidőm meghaladja a 8 órát, ahogyan az sem, ha egyes hétvégéim teljes egészükben a munkáról szólnak. Nem riasztanak meg a kihívások, nem tántorítanak el a bonyodalmak, és nem tör rám a hányinger, ha a jövőm továbbra is determinálatlanul maradt állomásaira kell gondolnom. Többé nem rándul görcsbe a gyomrom, ha meghallom a „munka” szót. Többé nem vágok savanyú pofát, nem kezdek el picsogni és nem keresem a legegyszerűbb kiutat sem, ha dolgoznom kell. De nem ám! Még a nyaralásról is ötletekkel, elszántsággal és ambíciókkal tele érek haza, alig várva, hogy újra dolgozhassak. Alig várva, hogy újra dolgozhassak. Bocsánat, ezt a részt muszáj volt megismételnem a pár éve még kapunyitási pánikban vergődő énem kedvéért. 

Rájöttem, hogy nagyon is megéri keresni, kitartani és nem feladni szenvedélyünk megtalálásának lehetőségét. Lehet, hogy nem jön rögtön és nem jön könnyen, sőt, egészen biztosan vagyok benne, hogy többségünk csak kínkeservesen, a kapunyitási pánik fojtogatásában talál rá – nem történt ez másként velem sem. Mégis hiszem, hogy mindannyiunk számára van egy olyan út, melyet minden meredekség és bucka ellenére is örömmel taposunk majd, és tartozunk magunknak annyival, hogy nem nyugszunk addig, amíg rá nem lépünk. Felettébb felszabadító érzés rálelni arra, amit szívvel-lélekkel csinálunk. Ki merem jelenteni, hogy még annál is felszabadítóbb, mint kókuszvizet szürcsölgetni a világ egyik leggyönyörűbb tengerpartján.

További cikkek: