Fiatalok vagyunk és nem robotok!

A fiatalok válságban élnek című cikkünkben már szót ejtettünk a huszonévesek túlterheltségéről. Az igazat megvallva, talán nem is a túlterheltség a legmegfelelőbb szó, hanem a reményvesztettség. Nem a temérdek teendővel és feladattal van a probléma, hanem a motiváció és az öröm hiányával. Mert hát valljuk be, sok huszonéves érzi inkább azt, hogy egy kötelességet teljesítő robot, ahelyett, hogy egy életerővel teli, mosolygós fiatal lenne. Pontosan ezt élte át az a diák is, aki még egy évvel ezelőtt, Facebookon osztotta meg gondolatait a fiatalok mindennapjaival kapcsolatban. Létezik, hogy minden gépesített már, szinte a fiatalság is?

Az iskola az életerőt is kiszipolyozza belőlünk

Ez az egész mizéria talán a középiskolában kezdődött – akkor éreztem először azt, hogy egyáltalán nem a saját döntésem következtében tanulok, hanem külső kényszerből. Lehet, hogy ezzel csak én voltam így, de akkor azt tanultam, amit meg kellett tanulnom, és azért tanultam pontosan azt, mert a menetrend azt kívánta meg. Nem csodálom, hogy ezt sokszor tehernek éltem meg, hiszen nem élvezetből csináltam, hanem kötelességből, egy végeláthatatlannak tűnő feladatot teljesítve. “Minden egyes nap egy borzasztó körforgás” – írja a diák is Facebook posztjában. Úgy gondolom, rengetegen tudunk ezzel a mondattal azonosulni. Én is annyi mindent csináltam – talán csak azt nem, amiben örömet leltem volna, ami érdekelt volna.

Pontosan ezért nem tartom meglepőnek, hogy a diákok egy túlterhelt robotnak érzik magukat. A hallgató is kifejti: „…mert robot vagyok. Mert azt akarnak belőlem csinálni. Mert nincs gyerekkorom… Mert nem tudok szórakozni. Mert ezermillió dolgot tanulok, amire sosem lesz szükségem”. Hát miért olyan meglepő, hogy a külső kényszer miatt sok-sok diákban nem alakul ki a motiváció, az életöröm, vagy a tanulás öröme? Melyik adja azt az igazi löketet: a külső kényszerből való biflázás, vagy az érdeklődési körnek megfelelő múlhatatlan kíváncsiság? Mi mindent megadtam volna egy diákközpontú rendszerért, amiben az ember a saját útját találhatja meg, nem pedig a tömegét.  

Megállás nélkül dolgozunk kötelességeinken, de vágyainkon már ritkábban

Nem csak a hétfői reggeleken, de az összes többi hétköznap fáradt, élettelen, kötelességektől leszívott embereket látok – gyakran magammal az élen. Mindannyian gürizünk, hogy egy élettel teli, élhető életünk legyen, ennek ellenére szinte robotmechanizmusban éljük mindennapjainkat. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem a sok-sok feladat és az ebből adódó túlterheltség a probléma igazi forrása. A probléma gyökere szerintem az, hogy szinte mindent kötelességtudatból teljesítünk, nem pedig akaratból, szeretetből, vagy vágyból. Mindez észrevétlen fokozatossággal épül be az agyunkba, egyfajta berögzült szokássá válva: elméletileg mindannyian szabadok vagyunk, de valahogy mégsem.

És hogy mi is az igazi kincs?

Most látom csak, mi az igazi érték: egy megfelelő látásmódú szülő, egy szívvel-lélekkel tanító tanár, vagy csak egy gondolkodó, nem megelégedő, változtatni akaró, sémából kitörő ember. Ebben kéne erősödni, hogy ne csak mi, de a jövő generációja is megváltozhasson, akár boldogabbá, élettelibbé váljon. Hiszen fiatalok vagyunk! Nem robotok.

További cikkek: