Fogjuk valaha azt érezni, hogy kiéltük magunkat?

Egy burjánzó szerelem elején még senki sem aggódik azon, vajon kimaxolta-e a fiatalságát. Egy nagyobb döntéshelyzet előtt azonban akarva-akaratlan felmerül bennünk pár apró, ámbár annál kényesebb kérdés: vajon kiéltük magunkat? Vajon készen állunk? Vajon meg fogjuk bánni? Vajon nem fog megcsapni a kísértés szele? Vajon, vajon, vajon… mindenhol csak vajon. A nagy elköteleződések előtti válságpontok egyike ez, mely nemcsak a férfiakat, de a nőket is legalább ilyen mértékben érinti. A kérdés azonban, amire keresem a választ, az ez: vajon előfordulhat, hogy az újdonság iránti vágy örökre megszűnik létezni? Egy személyes vélemény következik, amivel lehet, hogy sokan egyetértenek. De az is lehet, hogy nem.

A félreértések elkerülése végett először nem árt tisztázni a fogalmat: számomra a „kiéltem magam” kijelentés akkor állja meg helyét, ha már nem csap belénk a vadászösztön egy apró szikrája se, érezzük, épp eleget űztük ezt a mesterséget, megbánás és megcsalás mentes alapokon állva készek vagyunk örökre megállapodni. Nem tör ki rajtunk pánikreakció akkor sem, ha arra gondolunk, bizony az a választott személy lesz az utolsó, akivel ágyba bújunk, és a baráti iszogatások sem ferdülhetnek el (még véletlenül sem) egy másik szoba irányába. Sőt, a „kiéltem magam” kijelentés akkor igazán helyes, ha egy szikrányit sem vágyunk az újakra: nincs szükségünk újabb kalandokra, kapcsolatokra, csókokra, randevúkra, gyomorpillangókra, egyszóval: újabb elsőkre.

Most, hogy már tisztában vagyunk a fogalommal, jogosan merülhet fel az észrevétel, miszerint pontosan ez az, amiről a szerelemnek szólnia kellene: amikor nem kell más, csak az az egy, örökre. De hát a szerelem, mint kémiai reakció, csupán pár évig él, utána egy sokkal mélyebb, de mégis, egy sokkal nagyobb csábítást megengedő érzéssé alakul: szeretetté. A szerelmes, rózsaszínes időszakban, amikor még forr bennünk Cupido nyilának mérge, akkor a legnagyobb fejbólintással állítom, hogy hidegen hagy minket kiélési fokunk. Kit érdekel az akkor? Örülünk, hogy a dopamin-endorfin-szerotonin-oxytocin hormonkoktél nem veszi el a teljes eszünket, és képesek vagyunk akár munkára is koncentrálni.

Azonban a már több éve tartó, realitástól túlzsúfolt, enyhén belaposodott és megszokott kapcsolatban – ami esetleg már megkívánná a komolyabb szintre való lépést – mindegyikünk elgondolkodik azon, hogy itt-e az idő, készen állunk-e rá, meg fogjuk-e bánni, vagy egyáltalán: jó döntés-e, be merjük-e vállalni, hiszen honnánk tudnánk, kell-e még élnünk.

Azt mondják, a szerelem az, amikor felülünk a bicajra. A kapcsolat pedig az, amikor már hajtjuk – akkor is, ha úgy érezzük, fáradunk, és a szép tájat is meguntuk. Nem mondok semmi újat azzal, hogy a hűség döntés, nem pedig érzés. Eldöntjük, hogy akármilyen kísértő körülmény ellenére is, de a játékszabályokhoz tartani fogjuk magunkat. Igen, ahhoz tartjuk magunkat, de ez közel sem zárja ki a kalandvágy bizsergető érzését, pláne annak felerősödését egy kínálkozó alkalommal.

Akármennyire is fájó belátni a tényt: az ember egyszerűen nem monogámiára teremtett. Még azok az emberek is, akik ezen hajbakapva felbőszülnek és jönnek a csúnya mondataikkal, széria monogámok. Noha láttam már arra példát, hogy valaki egész életében egy emberrel élje le az életét – kisgyerekkoruktól kezdve egészen idősebb korukig -, elmondásuk alapján még az ő kapcsulatukba is becsúszott egy kis félrelépés. És nem: ahogy rájuk néztem, még csak egy percre se fordult meg a fejemben, hogy azért léptek volna félre, mert kevésbé szeretnék egymást.

Így hát arra a kérdésre, hogy „fogjuk e valaha azt érezni, hogy kiéltük magunkat?” egy nagy nem a válaszom. Az emberi test, lélek, sosem fogja azt érezni, hogy ennyi elég volt, végkimerülés, error, jöjjön a végső, mert most már nincs bennünk sem kíváncsiság, sem pedig öröm az újdonság iránt. Kísértés mindig volt, van és lesz is, akárcsak hűség melletti elköteleződés is.

További cikkek: