Függőségekre szocializált társadalom

Rémisztő belegondolni, hogy mennyi változást hozhat száz év. De legalább ugyanolyan rémisztő abba is belegondolni, hogy mennyi mindentől válhatunk napjainkban függővé. Az évtizedek alatt nemcsak az internet vagy pedig a mesterséges intelligencia furakodott be az átlagemberek hétköznapjaiba, de a rengeteg stressz is – a frusztráció enyhítéséül szolgáló  pótcselekvések és szerek tudatalatti igénye is virágkorát éli. Nem túlzok, ha azt mondom, hektikus életformánk szinte igényli a tűzoltást, mindennapjaink során elszántan, szinte esdekelve keressük az apró dopaminforrások lehetőségét. A nehézségeket csökkenteni, eltemetni, kifoltozni vagy épp betömni akarjuk – de inkább csak elfedjük. 

Rabszolgaszerekkel próbáljuk meg enyhíteni az űrt 

Sokan még csak azt sem tudják elképzelni, hogy a reggeli napindítás kávé, cigaretta vagy pedig energiaital nélkül menjen végbe. Szentségelnek, ha nem gyújthatnak rá, ha otthon felejtették a gyújtót, ha nem érezhetik a Redbull ízét vagy ha nincs idejük meginni a kávét – ekkor napjuk már csak rosszul indulhat, a fásult hiányérzet kombinációja miatt rettentően idegesen és frusztráltan. 

A média sem kíméli az emberi lelket 

Hab a tortán, hogy reggelente első dolgunk a beérkező üzeneteket megnézni és azokra azonnal válaszolni. A metrón ülve vagy pedig a piros lámpánál várakozva ezt a social media oldalak látogatásával folytatjuk – de ez már lejárt lemez, mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy függ tőle. Ha a közösségi médiától nem is, a telefontól szinte biztos.

A telefon mellett persze könnyű belefeledkezni egy-egy televíziós csatornába vagy pedig sorozatba is. Gondoljunk csak bele, mintha rejtett függőségre programozták volna a Netflixet: mielőtt akár csak egyet is pisloghatnánk, ugrik a következő részre, hatalmas önkontrollt igénylő feladat elé állítva ezzel minket: folytassuk a sorozatot, vagy pedig ne folytassuk? A Netflix&Chill nemcsak egy új ezredfordulós trend, de egy szép álarcban megbúvó, hatalmába kerítő függőség is. Pontosabban: a sorozatfüggők kialakításának láthatatlan hadszíntere.

Az ember embertől és vágyaitól függ igazán 

Na és mi a helyzet azokkal, akik túlságosan is vágynak törődésre, rettegnek az egyedülléttől, ezért a kapcsolatból kapcsolatba való ugrás filozófiáját sem vetik meg? De a kóros ragaszkodás, vagyis a társfüggőség sem ritka embertársaink körében. A szexualitás pedig olyan gyakran veszti el intimitását és válik kényszeres, robotszerű cselekedetté, hogy a szemünk egy miliméternyit sem rebben, ha valaki bevallja magáról, hogy szex vagy pornó függő.

A kellemetlen szakítás utáni tátongó űr miatt pedig sokan döntenek úgy, hogy kellemesebb leinni magukat a sárga földig – átmeneti megoldásként persze. Egy kis agytompítás itt, egy kis bódulat amott, és észre se vesszük, hogy szinte reflexből vesszük a sört és öntjük a fröccsöt egy különösen otromba nap vagy fájdalmas emlék után. Könnyű, nagyon könnyű és kényelmes a kábulatot választani a megküzdes helyett. 

De beszélhetünk a megrögzött (csoki)zabálásról vagy pedig a kényszervásárlásról – esetleg mindkettőről egyszerre. Csak egy kattintás az Amazonon vagy egy séta a közeli plázában, és máris enyhül az űr – noha csak átmenetileg. Furcsa az a megmagyarázhatatlanul nagy örömérzet, amit akkor tapasztalunk, ha valamit 50 százalékos leárazáson kaparintottunk meg. Az önjutalmazásban nem ismerünk határokat: csődbe is menne a gazdaság, ha mindenki csak boldog lenne, elégedett, nyugodt.

Azért dolgozunk, hogy éljünk

Na és a munkafüggőség? Mindenki nagyra akar törni, mindenki nagyot akar alkotni – így hát nem meglepő, hogy korunk egyik legnagyobb betegségévé nőtte ki magát a szakirodalomól már jól ismert munkamánia. Kergetjük az álmainkat, hajt minket a bizonyításvágy, az “én megmutatom” érzés, rosszabbik esetben pedig csak a túlélés: nem ritka, hogy az emberek java munkával pótolja a magánéleti és kapcsolati hiányosságait. Számtalan olyan embert ismerek, akik szombat és vasárnap is a munkahelyi e-maileket nézegetik, telefonhívásokra reagálnak.

Függőség, függőség mindenhol 

Számtalan függőséget sorolhatnánk még fel, szinte nem tudnánk a végére érni. Rémisztő, nem?

További cikkek: