Gondolatok a 21. századról

Tudom-tudom, minden kornak megvannak a maga problémái és buktatói – akárcsak fénypontjai -, de azért néha ledöbbenek, hogy milyen furcsa világban is élünk. Nem tudom, hogy a modern világ életre szóló csodáiról vagy épp buktatóiról lehetne-e többet filozofálni, mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezúttal a buktatókat helyezem górcső alá. Lehet azért, mert inkább az dominál? Ki-ki döntse el. Elmélkedésem a 21. századról nem lesz pozitív.

Vajon lelki beteggé tesz minket a modern világ? 

Ha csak pár szóban kellene jellemeznem egy átlagos ember leggyakoribb hétköznapi problémáit, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy túlpörgött életritmus, hajtás, megfelelési kényszer, állandó stressz és kilátástalan jövőérzet. Csodálkozunk, hogy a depresszió és a szenvedélybetegség egyre több ember életét keseríti meg? A fokozódó feszültséget sokan Xanax-szal, alkohollal, tablettákkal, drogokkal próbálják megszüntetni, “hiénavilágunkban” hivatalosan is a kábulat lett az első számú megküzdési stratégia

Persze minél üresebbnek érezzük magunkat, annál nagyobb szükségünk van a közösségi média kreálta megerősítésekre – így hát önmagunk megnyugtatásaként a lehető legjobb verziót tesszük közzé magunkról. Örök hála a sok filternek és Photoshop applikációnak! Egyszerűen mást mutatunk, mint ami bent van. Nem merjük bevallani, de énközpontú megnyilvánulásainkkal keressük az apró dopaminforrásokat egy like vagy megosztás képében. 

Ekkor ehhez hasonló párbeszédeket folytatunk le magunkkal: „Nahát, milyen kellemes itt ülni egyedül, ahol a táj is olyan gyönyörű és a pillangók is repkednek.” A következő másodpercben: „Meg kell mutatnom mindenkinek, hogy mennyire kellemes.” Majd: „Hogy tudnám átadni képek formájában a legjobban, hogy ez mennyire jó?” Pontosan ezért komponáljuk meg az ételt és a képeket, imitáljuk az életünket és vetítjük le a természetesség jeligéjével, nárcisztikus hajlamunkat egyre csak erősítve.

Nagyon lesarkítva körülbelül ott tartunk, hogy elfásultan lebegünk az éterben egy üres lamantin képében – noha a sok filternek köszönhetően sokkalta csinosabban. Közben pedig egészségtelen módon vágyunk a hírnévre és a gazdagságra, mindent azonnal akarunk: a sikert, a pénzt, a karriert, a megoldást és a szerelmet is.

Épp ezért jó egy kicsit elhinni a saját világunkról hogy szebb, eredményesebb, és hogy igenis urai vagyunk az életünknek, már igenis haladunk valahova. A gyors meggazdagodás álma mögött felbukkanó belső bizonytalanságérzet mindeközben egyre csak erősödik – sokunk az anyagi jólét mellett sem találja helyét, csak légüres teret érez, ahol nincsenek fogódzkodók. Sem valódi, önmotiváló, jóban-rosszban kitartott célok.Nem meglepő, hisz sokkal inkább másokra, nem pedig önmagunkra vagyunk kíváncsiak – persze stalkolunk azzal a vággyal, hogy mások meg ránk legyenek kíváncsiak.

Nincs bajunk a megjátszott Instagram életek követésével, majdhogynem igényeljük a mikrohírességek mesterkéltségét. Primitív személyek lettek a példaképek – persze kivétel mindig van, volt és lesz -, a férfiak és a nők jelleme pedig már nemcsak hogy hanyatlik, de eltűnik. Számtalan buktatót rejt a frusztrációkkal kísért szingli lét is – elvégre “furcsa” ha 30 évesen egyedülállóak vagyunk –  és a férfiakra nehezedő, egyre csak erősödő szerepbizonytalanság is. Az már csak hab a korsón, hogy a hamis, beállított képeket hamis hírek, hamis oktatás, hamis döntések és hamis gazdaság követi. 

Fizetünk azért, hogy hirdessük a privát közösségi médiás oldalunkat, közben feleslegeket gyűjtünk: felesleges pillanatokat, barátokat, követőket, vásárolt holmikat. Nem a tökéletes külsőre, hanem az igazi értékekre lenne szükségünk – amikben lényegében már nem is hiszünk. A megcsalás már nem annyira vétek, a “rablás” már nem annyira rossz, és a házasság sem házasság már – hány olyan ember van, aki nem azzal van, akivel valójában szeretne lenni?

Természetesnek vesszük azt, ami van, halogatunk vallomásokat, találkozásokat és tetteket, elnagyolunk fontos gondolatokat, tiszteletlenül bánunk a természettel – gyakran egymással is. Problémánk van a másik szemszögének megértésével és elfogadásával, majd ha ez nem lenne elég, batyuba csomagoljuk és cipeljük magunkkal az összes eddigi problémánkat és sérülésünket, hogy – akár tudtunk ellenére – másokon kiadhassuk. 

Önazonosnak lenni azonban azt jelenti, hogy azt tesszük, és aszerint működünk, amit saját érzésünk és tudatunk alapján helyesnek ítélünk meg – nem pedig mások véleménye, vagy éppen a társadalom által ránk nyomott (hazug) minta alapján. Hűnek lenni önmagunkhoz azt is jelenti, hogy ki merjük mondani amit valójában érzünk. Hogy meg merjük lépni azt, amit legbelül akarunk – félretéve az egót, az elvárásokat és a büszkeséget. 

Furcsa, nagyon furcsa világot élünk.

További cikkek: