Gyógyító mancsok Téma: Psziché
Lassan egy éve lepett meg a férjem a törpe tacskónkkal, akit az unokahúgom Diónak nevezett el. Nagyon régóta vágytunk rá, hogy legyen saját négylábú barátunk, de az, hogy albérletben laktunk, mindig visszatartott. Az albérlet terhei alól megszabadulva viszont egyenesnek tűnt az út a mancsokig.
Nem várt meglepetés
A tetőtéri lakásunk egy ferde falát olyan szinten sikerült aznap reggel lefejelnem, hogy úgy néztem ki, mint egy monoklis mesefigura. Szóval a nap első felében egy csomag fagyasztott kelbimbóval a fejemen haldokoltam üldögéltem egyedül, abban a tudatban, hogy a férjem Magyarország másik végébe utazott egy barátjával munkaügyben. Nem volt kicsi a meglepődés részemről, amikor a torzonborz, lila fejemet arra dugtam ki a nappaliból, hogy egy pokrócba csomagolt 20cm-es tacskó baba kukucskál ki a férjem kezéből.
Zokogtam, mint egy óvodás, a kis törpe pedig hozzám bújt, nyalogatott és elaludt a mellkasomon.
Az első pár nap már kevésbé volt idilli
Aki kölyökkutyát vesz, kalkuláljon vele, hogy az első pár éjszaka senki sem alszik és az egymásra hangolódás sem feltétlen megy könnyen. A szőrös gyerek ugyanis a felfedező körútja keretében jön-megy, harapdál és rág a kis tűhegyes tejfogaival, nyüszít és nem tudsz rájönni, mit szeretne. Tuti azért cukik a kölyök állatok, hogy elnézzen nekik az ember olyan dolgokat, amikért amúgy a haját tépi.
A ruhatárunk igencsak megcsappant – a kapszula kollekció gondolata viszont régóta foglalkoztat, így Dió csak megtette helyettem az első lépéseket. Bár a zoknik eltüntetését ezzel nehezen tudtam megmagyarázni magamnak. Ilyenkor jött az aduász: „de hát annyira cuki”.
A kutyával adódott nézeteltéréseink ellenére – nevezzük így a szétcincált termékeket – elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a kis állatnak.
Hálás vagyok, mert feltétel nélkül bízik bennem és ragaszkodik hozzám. Nem fondorkodik, nem szövöget bosszúszomjas terveket, nem taktikázik. Igaz, azért képes sok mindent megtenni, hogy vele foglalkozzon az ember: pl. ötszáznyolcvanhétszer „véletlenül” beejti a lépcsőház aljába a labdáját, majd a világ legártatlanabb tekintetével néz, sugallva, hogy halványlilasegédelképzelése sincs, hogy került az a labda megint oda.
Hálás vagyok, mert akármilyen borzalmas ember voltam aznap, Őt az egyáltalán nem érdekli. Mert számára már az is szuper, ha csak létezem, mindegy mekkora szörnyeteg voltam.
Hálás vagyok, mert minden nap örül, amikor hazaérek. Nem tudom megszokni, hogy az épp hazaszakadt, savanyú képem ekkora örömet vált ki valakiből.
Hálás vagyok, mert soha nem feltételezne rólam rosszat.
Hálás vagyok, mert nem hagyja, hogy lesüllyedjek a béka feneke alá két szinttel, és mert sosem vagyok egyedül. Ha épp összegömbölyödve szuszog vagy ha az elhíresült „tacsi-zizi” jön rá – becsszó van ilyen, nézzetek utána, jellegzetes tacskó bekattanás – mindig eltereli a gondolataimat valami szebb irányba.
Hálás vagyok, hogy mindennap tiszta lappal indulok nála. Hálás vagyok, hogy mindig megbocsájt, és nem őrizgeti a sérelmeit, pedig kezdő gazdiként lenne mit felrónia a számlámra. Ráadásul a kedvenc sípolós labdája néha kiüti a biztosítékot, aminek eredményeként a labdát olyan nagy ívben hajítom a játékos dobozba, hogy egy kosárlabdázó is megirigyelné azt a bravúros dobást. (Igen, tudom, lenne még hová fejlődnöm a türelemben.)
Hálás vagyok, hogy minden nap megnevettet.
Hálás vagyok, mert hezitálás nélkül mutatja ki a szeretetét és a rajongását. Ez pedig egy már említett béka feneke alól kandikálós-borús-lilafejes-szenvedős nap után a világmindenséget tudja jelenteni.
Az állattartás felelősség
Egy kutya gazdáiként egy végtelenül tiszta szívű lény életéért leszünk felelősek. A jóságuk az, amivel gyógyítanak, ezt pedig tényleg fontos, hogy értékeljük – ne csak szavakkal vagy jutalom falatkákkal, hanem odafigyeléssel és a nekik járó szeretettel, minden egyes nap. Ők pedig cserébe hűségesen mellettünk lesznek és segítenek átvészelni, bármilyen orkán is akarjon leteperni minket a húszas éveinkben és azon túl…
Te miért vagy hálás a kutyádnak?