„Ha minden tizedik tanár csak tizedannyira hasonlítana rá, szebb hely lenne a világ” – Egy tanár emlékére

Pontosan meg tudom mondani, hogy melyik az első emlékem róla.

Az első tanítási napot megelőző gólyanapokon egymással és leendő tanárainkkal ismerkedtünk. Az egyik játékos feladat az volt, hogy a borítékban kapott cetlikből rakjuk ki a leendő osztályfőnökünk képét. Én nem vettem részt a játékban, mert háromnál több ember nem fért a kép köré, és akkor is csak egy futó pillantást vetettem rá, amikor már elkészült. Két végzős diák állt a közelünkben, és amikor a többiek félrehajoltak, a lány megnézte a képet, aztán megszólalt:

– Hihetetlen szerencsétek van. Majd meglátjátok.

Ő volt a képen.

Szerette a Micimackót, mindig Micimackós képeslapot vettünk neki. Decemberben volt a születésnapja. Nem viselt soha lapos talpú cipőt vagy nadrágot. Szó szerint soha. Hibátlan volt a külseje és kifogástalan a viselkedése. Egy többezer éves fekete spirálfüzetet hordott magánál és egy bőr kulcstartót, ami mindig ott hevert a tanári asztalon, miközben órát tartott. Szerette az édességet. Mindig késett, és hangosan bevágta az ajtókat. Okos volt, tapasztalt, szórakoztató. Kedves, figyelmes. Szigorúnak tűnt, de igazából vajból volt a szíve. Egy emberként törődött mindannyiunkkal.

Tudom, hogy tökéletes ember nem létezik, tudom, hogy ez nagyon ostobán és gyerekesen hangzik, és biztosan nem is igaz, de a mai napig azt mondanám, hogy ő az volt. Más volt, mint a többi ember; más, mint akármelyik ember; más, mint bármilyen ember. Más, mint egy ember. Azt hittem, hogy sosem fog meghalni. Tényleg azt hittem, hogy sérthetetlen. Ő volt a mi John Keating-ünk a Holt költők társaságából – bár mi kihagytuk az „Ó, kapitány, kapitányom!”-at. Puszta kézzel folytott volna meg, ha felmászunk az asztalra.

A halála előtt pár héttel épp róla beszélgettem valakivel, akiről kiderült, hogy ugyanabba a gimnáziumba járt, mint én. Amikor szóba került a tanárnő, mint volt osztályfőnököm és magyartanárom, a beszélgetőpartnerem azt felelte, hogy nagyon sokat hallott már róla, de sosem tanította, ezért meséljem el, hogy „mi az olyan nagy szám benne”. Bárkitől is próbálta ezt megtudakolni, mindig azt a választ kapta, hogy „ha nem tanított, akkor nem értheted”. Furcsán hangzik, talán egy kicsit szektásan is, de ez az igazság. Soha nem fogja ezt megérteni az, aki nem részesült belőle. Persze, Rainer Wenger diákjai A hullám című filmből is biztos ezt érezték, de mi azért még messze voltunk az autokráciától.

Ha nagyon közhelyes akarnék lenni (ami nem akarok, de néha nem futja jobbra), akkor azt mondanám, hogy azért volt különleges, mert az életre tanított minket. A Zéletre, ahogy ő mondta, a nagybetűsre. Erkölcsöt tanított, etikát, jóságot, igazmondást, törődést. Gerincet nevelt belénk, lelkiismeretet.

Amikor valakiről tudta, hogy puskázott, nem szólt egy szót sem. A dolgozat kiosztásakor egyetlen szemvillanással jelezte a bűnösnek, hogy mindent tud, és mosolyogva beírta az ötöst, majd kivárta, míg pár nap múlva önként be nem vallott mindent. Senki másnál nem vallottunk. Mindannyiunk bizalmasává vált, külön-külön. Mindenki beavatta az életébe, a furcsa, néma fiútól kezdve az osztály legszebb lányán át a mi John Benderünkig.

Mindannyiunkkal törődött, őszintén és szívből. Minden egyes diákkal, akihez valaha köze volt. Nem volt kötelező, nem az a fő tantárgy a tanárképzőn, hogy hogyan hallgasd a kamaszokat az anyjukról panaszkodni, vagy a szerelmük miatt sírni – ő mégis megtette. Érzelmi intelligenciát nevelt belénk, beszélgetni tanított, odafigyelni egymásra. Rengeteget beszélgettünk vele.

A gimnázium vége felé egy csúnya konfliktus borzolta az osztály kedélyét, mindenki haragudott valakire, heteken keresztül veszekedtünk, ő pedig heteken át beszéltetett minket róla. Amikor már lecsengtek az indulatok, és mindenki megnyugodott, egyszer egy köteg papírral érkezett órára. Mindenkinek kiosztott egyet, és annyit mondott: “Írjon.” Semmi mást. Hallgatott és leült. Negyvenöt percet kaptunk írni. Én és még néhányan a konfliktusról írtunk, mások a legutolsó tananyagról, de sosem derült ki, hogy kinek volt igaza.

Sikerült egy olyan atmoszférát teremtenie maga köré, hogy még azt is nehezen hittük el, hogy ő is csak egy ember, emberi igényekkel, emberiként funkcionáló testtel. Elképzelhetetlennek tűnt, még a mai napig is az. Persze, tudom, hogy nagyon is ember volt. Mi lehetne emberibb a halálnál.

Ő volt az én Emerencem, mondhatni. Egyszer nagyon megharagudtam rá. Nem csak én, többen így éreztünk akkor. Több olyan dolgot tett, amin megsértődtem, a sértődöttséget pedig cipeltem magammal tovább, egyre nagyobbra és nagyobbra gyúrva. Azt akartam, hogy nyíltan kimutassa, milyen különleges vagyok számára, ehelyett olyanokkal kivételezett, akikről azt gondoltam, hogy nem érdemlik meg. Haragudtam rá, de ő is haragudott rám, tudom. Úgy éreztem, hogy igazságtalan.

Egy darabig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért fáj ez annyira, aztán rájöttem. Azért, mert úgy éreztem, hogy csalódtam benne. Hogy minden hazugság volt, amit eddig tanított, hogy ő sem tartja be a szabályokat. Fájt, hogy úgy éreztem, mégsem vagyok számára annyira fontos, mint hittem. Amikor megpróbáltuk megbeszélni vele, mind átléptünk egy határt, megbántottuk. Sírva fakadt, és otthagyott minket. Akkor megijedtünk.

A következő hetekben a dolog úgy-ahogy tisztázódott, a ballagás felé közeledtünk már. Ajándékba egy könyvet adtunk neki, amit mi raktunk össze, mindenki kapott egy oldalt, amire üzenetet írt a tanárnőnek. Végig zokogtam, miközben írtam, a könnyeimmel áztattam az amúgy is rossz minőségű, giccses papírt, amire megpróbáltam mindent ráírni, amit csak jelent nekem. Egyetlen lapra kellett sűrítenem mindent. Idézni belőle túl személyes lenne, ezért nem teszem. Amikor elmentünk hozzá szerenádozni, addigra már megkapta az ajándékot. Éneklés közben egyszer megpihent rajtam a tekintete, mosolygott, és finoman, alig észrevehetően bólintott. Megbocsátott. Megbocsátott, és tudtam, hogy nem tévedtem.

Fontos része maradt az életemnek, azután is, hogy elballagtam. Félévente beszéltem vele, átmentem hozzá, mindent tudott az életemről. Csodáltam a konyháját, ami olyan volt, mint egy igazi babaház, mintha kirabolt volna egy vintage bútorboltot. Ő pedig nevetett, és azt mondta, olyan vagyok, mint egy óvodás. Gyümölcsöt tett nekem egy kék üveg kehelybe, kávét főzött, és leültetett a kanapéra. Amikor azt meséltem, hogy kimaradok az egyetemről, rosszallóan összehúzta a szemöldökét, megfenyegetett az ujjával, és megígértette velem, hogy nem fogok elkallódni. Tudta.

A halála előtt nem sokkal találkozni szerettem volna vele, de azt mondta, hogy nagyon sok a dolga, majd keresni fog. Már beteg volt. Megkérdezte, hogy ugye nem kell aggódnia, én pedig azt feleltem, hogy nem, sőt, jó híreim vannak. Ez volt az utolsó párbeszédünk, és azóta is áldom a Teremtőt, hogy ez volt az utolsó információ, amit hallott rólam. Hiányzik, és hiányozni is fog az életemből.

Ha minden tizedik tanár csak tizedannyira hasonlítana rá, szebb hely lenne a világ – ahogy Vén Rigó is mondaná. A törődés megváltoztatja az embereket.       

További cikkek: