Hajnali háromkor a legőszintébbek az emberek

Az Ördög órájának nevezik a hajnali hármat. Számos kultúra szerint a világok közötti fátyol ekkor elvékonyodik, átlibbenek hozzánk a szellemek, démonok, tündérek és egyéb lények. Ebben egyáltalán nem hiszek, de az elnevezést találónak tartom: ez az az óra ugyanis, amikor egy hatalmas vállrándítással elfogadjuk emberi gyarlóságunkat, és olyan gondolatok, álmok, kívánságok kerítenek minket hatalmukba, amelyeket a legmélyebb helyre, a legzegzugosabb polcunkra süllyesztettünk el a képzeletünkben. De hajnali háromkor, amikor még ébren vagyunk, rendszerint felszínre törnek. Ismerős?

Tudjátok, létezik az a csönd, amiben ránk szakadnak az életünk nagy miértjei, döntései és kérdései. Ez a csönd nem hangtalan és végképp nem kellemes: inkább csak zúg, teli van szorongással, bénító felismeréssel, esetleg titkolt vallomással. 

“Jó ember vagyok?”

“Boldog vagyok?”

“Mi az életem kérdése?”

“Ki vagyok?”

“Mennyi mindent rontottam el eddig az életemben?”

“Hová tartok? Mi a hajtóerőm?”

“Mi az életem célja? Legnagyobb hibája?”

“Jó barát vagyok?”

És a válasz sokszor fáj. Úgy tartják, hogy a világ legveszélyesebb órája a hajnali három – töredelmesen bevallom, jómagam is számtalanszor éreztem ekkor azt, hogy ha minden erőmet beleadnám, akkor se tudnék elmekülni önmagam elől. Nem feltétlen akartam, de éreztem, hogy esélytelen. Nem is voltam illuminált állapotban, hisz sosem voltam az a szétcsapom magam-típus. Egyszerűen csak azt éreztem, mintha az agyam egy másik, végtelenül őszinte, önelemzős dimenzióba lépne át, ahol mágnesként szívja magába azokat a gondolatokat és kérdéseket, amelyeket a hétköznapok körforgásában csak tologattam magam előtt.

Instagramon igen népszerűvé vált egy kép, ami pontosan erről a jelenségről szól. A szöveget most csak emlékezetből tudom felidézni, de a lényege az volt, hogy megdöbbentően szerethető az emberek hajnali hármas verziója. Ugyan előfordul, hogy szánalmasak. Összeroppanak, és mérhetetlenül gyengének, sebezhetőnek mutatkoznak. De legalább őszinték. Mármint úgy nagyon őszinték, hisz ennek is megvannak a maga stációi, dimenziói és formái. És ez itt a lényeg: nincs cicoma, nincs maszk, nincs lerombolásra váró fal. Nyers való van és persze emberi gyarlóság. Sokan még az úgynevezett “tartásból” is kilépnek, a felesleges taktikázásokból, gondosan félreteszik azt a fránya egót, ami gyakran csak a problémaforrásaink, túlagyalásaink gócpontja… Persze nem tagadom, ebben bizonyára óriási szerepe van a gátlásokat feloldó, elnyomott érzelmeket felerősítő alkoholnak, de állítom, hogy nem minden esetben.

Sokakhoz hasonlóan kaptam már én is “még mindig szeretlek” SMS-t a hajnali órákban, és küldtem én is olyan üzenetet (ismétlem, nem ittasan!), amit már másnap reggel megbántam, és legszívesebben elbújtam volna szégyenemben –  holott tudtam, hogy csak az igazságot írtam le. 

   

Azt mondják, hogy akkor vagyunk igazán túl egy traumán, problémán, szerelmi csalódáson vagy akármilyen sérülést, nyomasztó gondolatokat okozó történésen, ha sírás és gyomorgörcs nélkül, higgadtan el tudjuk mondani valakinek; illetve ha hajnali háromkor, a magányos óráinkban sem jut eszünkbe. Vagy ha eszünkbe is jut, nem fáj. Így tudjuk a legegyszerűbben “ellenőrzni” magunkat. Én ebben látok rációt.

Neked mi a tapasztalatod? Neked is megfordult már a fejedben, hogy hajnali háromkor a legőszintébbek az emberek?

További cikkek: