Hat szín mögött egy más világ Téma: Psziché

Bűnösnek kellene éreznem magamat azért, mert fiatal, huszonéves férfiként a saját nememhez vonzódom? Tudom, kézenfekvő válasz lenne: „dehogy, élj úgy, ahogy szeretnél, mindegy kit szeretsz, csak legyél boldog!” – Mondja ezt az én generációm, esetleg talán az eggyel előttünk lévő.

Vidékről a fővárosba

Lassan 25 éves egyetemista vagyok, átlagosnak mondanám az életemet, egy nyugat-magyarországi kisváros csendes, nyugodt, ám pont emiatt számomra egysíkú mederben folyó életvitelét szerettem volna elcserélni egy nagyváros pörgős, rohangálós, emiatt sokszor stresszes, ám mégis élettel teli ritmusáért. De még mennyire élettel teli, hiszen itt mondtam ki először: önmagam vagyok igazán!

„A városi levegő szabaddá tesz” – mondta már II. Frigyes is. Szabaddá tesz a csillogás, a fények, a nagyvárosi érzés és az emberek tömege, akik talán nem úgy néznek rád, ahogy azt egy kisvárosban várhatod, ha csak a gyanú árnyéka is rád vetül: „úristen, ez buzi”. Felkerülsz ide, de nem múlnak el nyomtalanul a kétségeid, nem múlik el a negatív érzés, lappang benned, akár egy betegség. Vajon mit is várhatsz ettől a nagyvárostól? Megértést? Vagy talán végre önmagad lehetsz, akinek nem kell megjátszania a macsós, heteró férfit, ahogy azt a társadalom elvárná?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztottak, amikor felkerültem. Szerencsésnek mondanám magam, hogy felkerülve a fővárosba szert tehettem olyan emberekre, akiket nem érdekel, hogy kikhez vonzódom, hiszen vagy értelmiségiként, vagy szimplán a nyitott gondolkodásmódjuk miatt elfogadják a dolgot.

Rémmesés Kelet, belenyugvó Nyugat?

Sok melegnél látom, hallom, hogy Magyarországon mennyire nem jó valamelyik szexuális kisebbséghez tartozni, hiszen a jogaid vagy így vagy úgy, de sérülnek. Ez elmondható a fiatal, huszonéves korosztályra is, akik közül sokan a húszas éveik elején kezdenek igazán rájönni, hogy mit is éreznek valójában. Jó pár olyan esetről is tudok, amikor valaki még 30 évesen is Titkos Ilona életet él, hogy ne derüljön fény a szexuális orientációra, félve sok esetben attól, hogy elutasítás, kitagadás lesz a jutalma a bátor kiállású coming outnak.

Sok elmesélt történetből, sztoriból, vagy akár a metrón utazva hallottam és realizáltam, mennyire nem mindegy, hogy valaki az ország melyik részéből jön. Máshogyan látják a tényt keleten, máshogyan a nyugati országrészben. Nyugaton – ahonnan én kerültem fel –  bár nem átlagosan elfogadott tény a homoszexualitás, fizikai bántalmazás egyáltalán nem ért, maximum néha szóbeli. Keleten viszont olyan – szinte krimibe illő – történeteket hallottam, amelyekben volt, akit egyik napról a másikra elüldöztek a szülei, amikor kiderült vagy bevallotta, hogy a saját neméhez vonzódik. Olyan ismerősök fordultak ellene, akiket korábban a barátainak nevezett, és kis híján megverték. Volt példa arra is, hogy a szülők egyszerűen bezárták a lakásba, mondván, hogy ha majd „normális” lesz, akkor mehet, amerre csak szeretne.

Ilyen, és ehhez tartozó történeteket hallva elgondolkodom, vajon hogyan fog állni az a fiatal a kérdéshez, akinek korábban krimibe illő történéseken kellett keresztülmennie? Mennyi szorongás, mennyi eltitkolt vágy, mennyi szeretet nélküli perc jutott neki, és mindezt hátrahagyva teljesen a nulláról indulva, új érzéseket keresve indul neki a számára ismeretlen fővárosi életnek. Ráadásul nem is olyan szerencsés mindenki, hogy ezeket maga mögött hagyhassa. Vajon nap mint nap ezeket a félelmeket kell átélnie annak, aki faluban, kis- vagy nagyvárosban marad? Mit várhat az ott esetleg kis létszámban létező közösségtől? Vajon viszi magával az ott eltanult viselkedési mintát, ahol egyre inkább szokás a nem válaszolás joga?

Főváros: új lehetőségek vagy végtelen csalódások?

Amikor felkerültem a fővárosba a huszadik életévemben, kisgyermeki rajongással én is azt gondoltam a velem egy sorsban osztozókkal együtt, hogy: “na, végre itt vagyok Budapesten, a megannyi lehetőség tárházában, itt végre önmagam lehetek, nem kell titkolózni senki előtt, jöhetnek a melegbulik, kocsmák, új emberek megismerése, akikből barátok lesznek, vagy akikkel akár több is kialakulhat”.

Ez mindaddig jól hangzik, amíg az ember 20-21, talán még 24 éves fejjel is így gondolkozik a dolgokról. Talán még nem gondolsz arra, hogy komoly kapcsolatot keress, hiszen nagyon fiatal vagy, nem találtad meg még igazán magadat, élni akarsz egy kicsit, hiszen otthon úgysem tehetted. Ebben a „dolce vita” életérzésben benne van, hogy kipróbálod magad az alkalmi találkák terén is, amelyek – sok más komolyabb élmény mellett – az évek folyamán rengeteg tapasztalatot adnak, legyen szó akár inspiráló, bor vagy kávégőzős ismerkedésről, vagy ordibálós, néma elválásról. Minden kicsit hozzátesz és ellenhatásként el is vesz a személyiségedből, elfogadóbbá vagy épp elzárkózottabbá tesz a közösség iránt.

Online versus személyesen?

Az okostelefonok korában jó pár alkalmazás és két kattintás után fedezheted fel a közeledben lévő hasonló embereket. Elkezdesz velük chatelni, találkozni, ha úgy alakul, akár több is lesz a dologból, lehet rejtve valahol, de érzed, hogy ott vár rád a nagy Ő. Elkezdesz találkozni emberekkel, hol több, hol kevesebb sikerrel, és a végén, amikor már feladnád, jön az a valaki, aki igazán megdobogtatja a szívedet. Önkéntelenül a felhők felett jársz, érzed, hogy megtaláltad, ír neked, talán már picit fontos vagy neki – mindezt végtelen naivitással gondolod. Közben, ahogy a mondás tartja, vagy csak ő, vagy te, vagy mindketten több vasat tartotok a tűzben. Ez az érzés tudattalan marad, mondván: még úgyis lehet egy nála sokkal jobb. Találkozáskor mindketten ahhoz nyúltok, amit már megbeszéltetek, esetleg kicsit kiszínezve a dolgokat, de elkezdtek ismerkedni. Két lehetőség adódik ilyenkor, vagy nagyon sok mindenről, vagy semmiről sem tudtok beszélni. Utóbbi bár csalódás, mégis megkönnyebbülsz tőle, előbbi viszont már sokkal nagyobb koppanás, ha az illető napokkal később kámforrá válik, úgymond ghostingol.

Beskatulyázva?

És itt jelenik meg igazán a korábban említett skatulyázás is. Tapasztalataim szerint ma már a meleg világban is egyfajta külön társadalmi rend kezd kialakulni, ahol mindenkinek megvan az adott helye, tudatosan vagy akaratlanul. Ráhúzunk egy jelzőt bárkire, aki az adott skatulyába tartozik, legtöbb esetben a külsőségekre hivatkozva. Miért számítana mondjuk egy macis kinézetű srác nagyon jó szívvel, ha a külső által felállított ideálnak nem felel meg? Ha valakin bármilyen nagyobb brand darabjai díszelegnek, mint mondjuk egy Zara kabát, öltöny, H&M pulcsi, nadrág, vagy épp a legújabb Daniel Wellington karóra, rögtön arra asszociálunk, hogy ő biztos gazdag, jó fej, sikeres. Ha kockás felsőtest képet látunk az Instagramon, Romeon, Facebookon, vagy bármelyik másik oldalon, inkább választjuk őt, lefestve egy eszményképet, elveszítve ezáltal a valódi megismerés lehetőségét.

Nem panaszkodni szeretnék, de egyáltalán nem könnyű ma a melegek közötti ismerkedés sem, a fent említett ghostingoláson túl találkozni ezek áldozataival, akiknek kétségbeesésükben már szinte az utcán szembejövő ember is megfelelne, csak szeresse. Az egyetlen, amit ilyenkor tenni lehet, ha a reménybe vetett reménytelenség érzésével tovább ismerkedsz, valahol titkon arról álmodozva, hogy valaki valamikor tényleg a másik feled lesz.