Hibák, amelyeket életem első 24 évében követtem el (és amelyeket el is kellett követnem)

Ugyan mindig meghallgattam szüleim és barátaim óva intését, valahogy azt éreztem, magam kell megtapasztaljak mindent, csak akkor lehetek ténylegesen meggyőződve valamiről, ha én élem át. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én voltam ezzel így. Épp ideje volt a boldog-szomorú számvetésnek: egy év múlva, 25 évesen már közelebb leszek az 50-hez, mint a születésemhez. Életem első 24 éve telis-tele volt milliónyi hibával, amelyek felismerésére igazán büszke vagyok: apró mérföldkövei voltak csetlő-botló, kezdődő életemnek és felnőtté válásomnak. Gyanítom, még ezerszer több következik, de hát mosolyogva állok elébe.

Az első 24 év tanulságait levontam

Újragondoltam minden pillanatot, álmot, sorsdöntő találkozást, rossz döntést. Újraéltem mindet, miszlikre szedtem és szét analizáltam őket, premier plánban játszottam le a ködös emlékképeket, de csak hogy halvány mosollyal rájöjjek: semmit sem bántam meg, jó volt minden a maga káoszában.

Nem voltam egyébként sose bezzeggyerek. Nem voltam a legjobb, nem hoztam ki magamból a maximumot állandóan, nem osztottam be az időm minden percét maximálisan kihasználva, nem hoztam okos döntéseket a szerelemben. Téptem ki oldalakat a tankönyvekből sírógörcs határán állva, üvöltözve, hogy “mi a szarért tanulom, ha 5 óra múlva, az államvizsgán úgyis megbukok”, nem edzettem és nem étkeztem sose rendszeresen, és többször is mondtam már ingerülten, másokat megbántva, hogy “csak egy kicsit hallgass már, csendre vágyom, érted?!”.

Tele voltam hibákkal, tele vagyok hibákkal

Haladjunk akkor időrendben. Azt hiszem, általános iskolás koromban először arra jöttem rá, hogy nem szeretnék megfelelni akarni, a többséghez nevelődni, elismerés vagy szeretet után ácsingózni. Nem tudom, hogy egy kisgyerek hogy jöhet rá ilyenre, de tisztán emlékszem még arra is, épp hol ültem az osztályteremben, arra is, hogy radíroztam valamit, arra viszont már nem, mi miatt voltam olyan reménytelenül dühös. Azt tudom, hogy félresikerült gnómként tekintettem magamra, titokban próbálkoztam azzal, hogy átneveljem magam jobb kézre. Megrögzötten olyan akartam lenni, mint a tömeg, később azonban rájöttem persze, hogy a sajátságokat értékelni kell, nem pedig szégyellni, és megváltozni sem kell ahhoz, hogy mások szeressenek.

Tizenévesként pedig arra jöttem rá, hogy hiába a nagy szerelem, egy igaz barátság elhanyagolására – akárhogy kalkulálok, akármennyi kifogást is keresek – nincs mentség. Persze, tudom, a gimiben mindig is menőnek számított, ha valakinek rengeteg barátja van, előbb vagy utóbb azért rájön az ember, hogy a mennyiség az utolsó tényező, amire a baráti kötelékeknél figyelni kell. Nem akartam már új barátokat, csak a régieket elmélyíteni, figyelni arra, hogy egyedi, különleges és őszinte legyen.

A 18 éves, immáron hivatalosan is nagykorúnak számító önmagamnak sem idő, sem tér nem létezett, csak rohanás, görcsölés, lelkifurdalás és önmarcangolás. Szinte nem telt el úgy nap, hogy ne aggódtam volna, hajlamos voltam az égig stresszelni magam az állandó számonkérésekkel, a megfelelési vággyal, az élettel, a szerelemmel, a jövővel és a jelennel. Volt, hogy még a múlton is rágódtam. Mindig volt valami, amivel nem voltam elégedett, ahol teljesíthettem volna jobban, amit nem fejeztem be, állandó versenyt futottam az idővel és az idegeimmel. Most már látom: nemcsak a pályaválasztás előtt, de az élet bármely szakaszában bizonytalannak, kétségbeesettnek lenni a világ legtermészetesebb dolga – nem pedig gyengeség vagy életképtelenség.

Huszonéves egyetemistaként pedig arra döbbentem rá, hogy nem kell megváltanom a világot, senki se várja el tőlem – talán csak én magamtól. A rendszernek megfelelve a tökéletességre és a legjobb jegyekre vágytam, emiatt pedig gyakran szorítottam háttérbe azokat a tevékenységeket is, amik a valódi örömöt jelentették számomra. Kötelességtudatból mindent végigcsináltam, pedig éreztem, hogy nem az én utam. Nem kellett volna félnem a váltástól, véges időmet pedig arra kellett volna áldoznom, aminek minden percét élvezem.

És ez még mindig nem minden: volt, hogy esélyt adtam olyan embernek, akinek nem kellett volna, és szerettem olyat is, akit szintúgy nem kellett volna – hogy mindez hiba volt-e, nem tudom. Akkor annak éltem meg. Most már nem.

Na és mi lesz a maradékkal?

A következő 40 évet valahogy úgy kellene csinálnom, hogy a végére ne legyek krákogó, bibircsókos, megkeseredett, macskás öregasszony, aki nem hisz már a szerelemben és a boldog életben. Szeretném, ha lennének például mosolyráncaim, ha a gyerekeimnek semmilyen lelki traumát nem adnék át, ha a férjemmel 40 év alatt egy nap sem mulasztanánk el a csókot, és ha 65 évesen is ugyanazokkal a barátaimmal beszélgetnék, akikkel most, 24 évesen. Ha új dolgokat próbálhatnék ki, ha latte art tanfolyamon vehetnék részt, ha írni tanulhatnék valakitől vagy ha meginnék végre valahára 2,5 liter vizet egy nap – hátha egyszer sikerül. Szeretnék engedni a spontán sörözéseknek, mókáknak, szeretnék továbbra is idiótán, de őszintén felnevetni egy poénon, amit csak én találok viccesnek a társaságban. Valahogy így, igen, valahogy így szeretném a következő éveket, majdnem ugyanúgy, mint az első 24-et.

Cikáznak a gondolataim, még mindig tele van a fejem nagy felismerésekkel, dédelgetett álmokkal, de le kell állítanom őket, különben azt hiszem, sosem érnék a végére.

További cikkek: