Hiszek Istenben, vagy sem? Téma: Psziché

Ha valaki megkérdezné – bár nem gyakran szokott ez kellemes csevegés indító lenni –, azt mondanám, hogy igen. Igen, szeretem a hagymát, igen, néha én is csinálok gusztustalan dolgokat, például Lázár Jánosról álmodom, és igen, hiszek Istenben. Talán. Annak ellenére, vagy épp azzal együtt, hogy semmilyen racionális, sőt, gyakorlatilag semmilyen egyéb magyarázatot nem tudok felmutatni a létezése felől.

Miért hiszek benne mégis, és miért olyan nehéz megfogalmazni a kételyeimet?

Mert megtanították. Sőt, máshogy fogalmaznék. A józan eszemmel, az ismereteimmel, önmagam nyers, senki által nem befolyásolt valójával – már amennyire egyáltalán létezik egy ilyen én – nem hiszek benne, mert teljesen értelmetlen. De borzasztó mélyen gyökerezik bennem az eszme, miszerint Isten igenis létezik, azért, mert ezt tanították.

Az édesanyám valószínűleg a legtisztább lelkű, legjóravalóbb, legjóhiszeműbb, legirracionálisabb, leginfantilisebb ember az univerzumban, de a top tízben egészen biztos benne van, valahol Pataki Attila közelében. Remélem, sosem tudja meg, hogy ezt mondtam. Tudom, hogy ő mit gondol, pontosan tudom, hogy mit tanított nekem gyerekkoromban. Egy Isten létezik, aki teremtette a világot, és gondosan őrzi azóta is. Egy, akit ezerféleképpen neveznek az emberek, de a megszámlálhatatlanul sok ábrázolás eredetije mindig egy és ugyanazon Isten.

Ha az emberek egy pillanatra felhagynának a kicsinyes hatalmi harcokkal, közösen megállnának az ég alatt, és megfognák egymás kezét, akkor rájönnének, hogy a hit a legkevésbé sem valami olyan, ami elválasztja őket egymástól. Nagyon nyálas, ugye? Az emberiség történelme során egyre-másra érik egymást azok a dolgok, amiket ,,elméletben” jól tudunk csinálni, de a gyakorlati megvalósítás során kiderül, hogy túl tökéletlenek vagyunk hozzá.

Miért nem hiszek Istenben, ha nem hiszek?

Mert a legapróbb, legkisebb, leghalványabb jelét se látom annak, hogy létezne. Legalábbis, bibliai formában biztosan nem. Mert a dolgok véletlenszerűek. Semminek nincs értelme, és semmi sem irányítja a történéseket ,,odafentről”. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, gyerekek halnak meg értelmetlenül, az emberek háborúznak. Az ártatlanok szenvednek, a bűnösök lapulnak.

Azért született ez a magyarázat – Isten, Menny és Pokol -, mert az emberi elme nem képes megbirkózni az értelmetlen, véletlenszerű élet gondolatával, ezért kapaszkodókat talált ki, amiket megragadhat, hogy kihúzzák őt az örvényből. Ilyen a vallás például. Vigasztaljuk magunkat a gondolattal, hogy a Túlvilágon mindenki megfizet mindenért, még ha a Földön nem is. A rosszak elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig a jutalmukat, és ezáltal minden értelmet nyer. Elviselhetetlen lenne a gondolat, hogy nem így van. Könnyebb ezt gondolni, igaz? Könnyebb másra bízni az útmutatást, és nekünk csak követni a szabályokat. Könnyebb mást terhelni a morális felelősség súlyával, mint nekünk meghozni az ítéletet. Pedig a világ nem fekete és fehér, ítéletet hozni pedig nem könnyű. A vallás és a Biblia ehhez már nem elég.

A kényelem szüli a hitet?

Világosan emlékszem egy alkalomra, amikor egy borgőzös éjszakán egy fiatal, katolikus fiúval beszélgettem a hitéről. 17 vagy talán 18 éves lehetett, és arról kérdeztem, hogy mit jelent számára Isten. Vallásos családból származott, ötödik, legkisebb gyerek volt négy nővér között, a város mellett laktak az erdő közelében egy nagy, kellemes családi házban. Szerény, istenfélő család, de volt annyira értelmes és felvilágosult, hogy hagyták a kisfiúknak, saját véleményt formáljon a világról.

A szülei nem fogadták el a homoszexualitást, de a fiú igen, és azt mondta, hogy nagyon sokat jelent számára, hogy a családja szeretetét és támogatását még az sem kezdi ki, ha valamiben eltér a véleményük. Számomra ez a fiú beszélt először igazán hitelesen arról, hogy milyen békét és megnyugvást tud okozni, ha ráhelyezed magad Isten tenyerére, és rábízod az életed, tudván, hogy úgyis jó irányba fog sodorni. Ezt éreztem rajta, őszintén hitt abban, amit mondott. Fiatal volt, érintetlen, romlatlan, édes és ártatlan, nem csoda, hogy ezt gondolta.

Minél többet beszélt, annál jobban kirajzolódott az a masszív, védelmező burok, aminek a belsejében, a szüleitől és négy nővérétől körülvéve élte az életét, az egyetlen életet, amit ismert. Nem csoda, hogy ezt gondolta, soha nem kényszerült arra, hogy megkérdőjelezze Isten létét, mert az ő világában nem volt erre szükség. Ez jó? Természetesen nem tudhatom, hogy a későbbiekben nem őrzi-e meg ugyanezt a hitet, dacára a kihívásoknak, nem jelenthetem ki, hogy a világ kegyetlensége kétséget kizáróan el fogja tőle venni. Egyszerűen csak rendkívül könnyű hívőnek lenni abban a környezetben, ahonnan ő jött.

A szabad akarat keserédes gyönyöre

Egy ideje erőnek erejével fejtem le magamról azt a ragacsos, rózsaszín mázat; azt a burkot, amit anyám festegetett rám, mióta élek. Le akarom vetkőzni a gondolatait, legfőképpen azért, mert értelmetlenek és irracionálisak. Én a tényekben akarok hinni, a logikában, az ésszerűségben, a bizonyíthatóságban. Amikor azt mondom, hogy hiszek Istenben, az egyik sem ezek közül; az egy érzés, mert ezt tanultam. Sőt, amikor kimondom, hogy nem hiszek Istenben, akkor fellép egy érzés, amit a bűntudathoz és a büntetéstől való félelemhez tudnék a legjobban hasonlítani. Nem az ösztönös, belső, kvéker Istent érzem ilyenkor, egyszerűen csak így tanultam meg gyerekkoromban.

Saját magam akarok dönteni az életemről, és vállalni akarom a döntéseknek a súlyát. Nem, ez nem azt jelenti, hogy boldogabb leszek, mint valaki, akinek csak bele kell simulnia az egyház által megszabott keretrendszerbe. Lehet, hogy boldogtalanabb leszek, mert a választás szabadsága sok esetben nem jelent boldogságot – akkor sem tudom máshogy elképzelni az életemet.

A vallás egy kapaszkodó, egy háló, ami megtart, ha zuhannál. Nem feltétlenül az, de lehet az. Ez jó? Volt olyan, amikor azt éreztem, hogy bárcsak én is minden kétséget kizáróan be tudnék illeszkedni egy egyház közösségébe. Ezt gyengeségnek tartom, de mivel mind emberek vagyunk, nem megbocsáthatatlan.

Mit köszönhetünk mégis a vallásnak?

Egy jó dolgot látok a vallásban, az pedig a közös erkölcsi normarendszer, amit Szent István rákényszerített az egész országra, amikor megteremtette az első keresztény magyar államot. Könnyebb irányítani egy országot, könnyebb együttműködni másokkal, ha osztozunk az erkölcsön. Ezért marad beteljesületlen a szerelmünk Lázár Jánossal, sajnos mi nem osztozunk az erkölcsön. (Ez kiválóan működött, amíg nem jött a szerelmetes posztmodern korszak, és láthatjuk, hogy mit eredményezett.)

Feltétlenül szükség volt ehhez az egyházra? Úgy néz ki, hogy igen. Ha a tízparancsolatot elválasztjuk a vallástól, és azt mondjuk, hogy az egy ösztönös, belső iránytű, ami egyébként is működik, felekezettől függetlenül, akkor sem vitathatjuk azt, hogy szerencsésebb ezeket törvény formájában kinyilatkoztatni, és erővel betartatni, mint az emberek ítélőképességére bízni.

Isten a pohárban

Egy oka van annak, amiért nem tudom kétséget kizáróan elutasítani Isten létét, az pedig a természet. A természet soha nem hibázik, elképesztően tökéletesen van megalkotva. Félelmetesen tökéletesen.

Az utolsó fűszál is a mezőn, az utolsó falevél a fán, az utolsó hal a folyóban. Pontosan tudja a dolgát.