Hittél már jobban valakiben, mint ő saját magában? Téma: Psziché
Miért akarunk mi olyan nagyon megmenteni másokat, mikor mi is annyira elveszettek vagyunk?
Ha valaki megtapasztalta már az érzést, amikor lemondanak róla, akkor tudja: soha, senkinek nem szabadna ugyanezt éreznie. Szóval próbálkozunk sugározni a pozitivitást, erőnkön felül árasztjuk magunkból – érzésünk szerint – a szeretetet, az erőt, a figyelmet. Csak épp nem vesszük észre, hogy közben sorvadunk.
Világéletemben jellemző volt rám, hogy találtam olyan személyeket, akikről úgy éreztem: rám van szükségük. Akiket egy kicsit meg akartam menteni maguktól. Attól függetlenül, hogy ez a mondat nálam is kiverte az egoizmust jelző biztosítékot, én őszintén segíteni akartam. Jó volt látni, amikor ezek a személyek megnyíltak, őszintén beszéltek magukról és a félelmeikről, amikor megmutatták az igazi arcukat. Úgy éreztem, én vagyok a kulcs, hogy kinyissam őket a világnak. Csodálatos emberek, akik nem hiszik el ezt magukról. Sosem fogom megtudni, igazam volt-e. Mert – ezt már tudjuk jól – az emberek önmaguktól nem megmenthetők.
Időről időre belecsúsztam abba a hibába, hogy jobban hittem valakiben, mint Ő saját magában. Szinte láttam lelki szemeimmel a „kész” személyt, akit – úgy éreztem – én segíthetek hozzá, hogy kibontakoztassa magát. Nyilvánvaló önámítás, tudatos falnak koppanás minimum 500-szor. Mert az jól esik ugyebár.
Érezted már, hogy annyira akarsz segíteni valakin, hogy teljesen megfeledkezel magadról?
Hogy megőrülsz, amikor újra bezárja a szirmait, mert úgy érezted, sikerült egy kicsit kibontakoztatnod és mindent kezdhetsz elölről? Nos, üdv a megmentők hadseregében! A világ legfeleslegesebb, legőrültebb csapatában, amit – bár csak tippelek – 98%-ban nők alkotnak. Mert szívünkön viseljük a körülöttünk élők sorsát, viszont legtöbbünkben jó ideig nincs meg az a józanság, ami felpofozna, ami lerángatná rólunk a Super woman jelmezt. Miért volna jó felhagynunk eme nemesnek gondolt tevékenységgel?
- Nem kérte senki, hogy megmentsük.
Mégis milyen radarunk van Nekünk, ami a segítséget nem kérőket jelzi? - Nem állíthatunk fel szabályokat, amihez a másiknak igazodnia kell, ugyanis amit mi gondolunk, nem feltétlen jó a „megmentettünknek”.
Ha az adott személy olyanná válna, mint amilyennek mi elképzeltük, akkor minden szuper lenne? Ha belegondolunk, nem egy bonsai-ról beszélünk, amit úgy nyesegetünk, ahogy akarunk. - Rengeteg energiát felemészt.
Nem mondom, hogy nem érdemes az emberi kapcsolatainkba energiát fektetni, mert azokba érdemes igazán, ugyanakkor az energiáinkat tényleg zsákkal szeretnénk önteni egy végtelen fekete lyukba? - Biztos, hogy róla szól?
Sok esetben arról szól a nagy megmentő szerep, hogy saját magunkkal nem tudunk mit kezdeni, egy-egy élethelyzettel vagy érzéssel. Ha más életébe ártjuk magunkat, azzal csak ámítjuk magunkat, ugyanakkor a probléma forrása bennünk megmarad.
Tudatos megmentés helyett, mi lenne, ha csak maximálisan jelen lennénk a másik félnek?
Teljes figyelmünkkel, Facebook görgetés és kötelező találkákat bizonyító selfiek nélkül. Meghallgatni, biztatni, véleményt mondani – szigorúan csak ha kérik! – mellette lenni. Azt mondják, a szeretet és a figyelem a kulcs, ami által az emberek ki tudnak virulni. Talán adhatnánk ennek egy esélyt. Ha pedig így lesz, hiszem, hogy nem egy sorvasztó, erőt elnyelő önkéntes szélmalom szuperhősködést, hanem valódi kapcsolatokat és békét találunk – magunkkal és másokkal is.