Hogyan gyalogolj le 920 kilométert? – 5 dolog, amit jó, ha tudsz az El Caminóról Téma: Énidő
A 2017 nyári utazásomnak a spanyolországi El Camino volt a fő attrakciója – annak is a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port-ból induló, Santiago de Composteláig tartó, 800 kilométeres szakasza, amit 31 nap alatt teljesítettem. Erre az útra mindenkinek érdemes életében egyszer elmenni, de sajnos nem mindenkinek egyszerű, mert először is…
…drága!
Nincs közvetlen fapados járat, és a szállások, éttermek, üzletek nyugat-európai árakkal dolgoznak. Azonban 31 itthon töltött nap, ha közepes igényekkel számolunk, nem sokkal olcsóbb, mint a minimál igények mentén eltöltött nyugat-európai tartózkodás. Nekem 26,51 eurós napi átlagbüdzsé állt rendelkezésre, amelyből a végeredmény átlagát tekintve 22,12 eurót használtam fel (akkori árfolyamon 6724 forint/nap). Egy átlagos magyar munkavállalónak, a KSH 2017-es adatai szerint ez az érték itthon 6333 forint/nap volt. Ez kisarkítva azt jelenti, hogy 391 forinttal kellett többet költenie az átlagosnál a Caminón egy magyar zarándoknak.
Tehát, jó hamar el kell kezdeni félretenni, ahogy én tettem. Hogy ebbe a keretbe beleférjek, az igényekről való lemondás már itthon elkezdődött, ami sok vajas kenyeret és kevés csipsz-zabálást jelentett. Részletes Excel-táblában vezettem a kiadásaimat, ami hatalmas piros betűkkel vágott arcon, ha egy dehidratált reggelen felvittem az előző esti elhajlásokat, máskor pizzarendeléseket, nassolásokat.
Elég ösztönzést jelentett ez ahhoz, hogy átgondoltabban vásároljak, hogy a túlórákon és a masszázsvendégeken kívül még bevállaljak a falmászó-teremben is alkalmi munkát. Továbbá nem dohányzom és nem eszem húst, ez sokat nyom a latban, és a semmiből jót főzni skill szintén sokat megspórolt nekem. Az indulás előtti 3 hónapban pedig zéró toleranciával utasítottam vissza az alkoholt, az egészségügyi- és anyagi felkészülés jegyében. Amin nem spóroltam viszont, az a sport. Mégpedig azért, mert számoltam azzal, hogy a Camino…
…nehéz!
Pláne, ha ülőmunkát végez az ember. Ennek ellenére én mégis úgy indultam neki, hogy egy 23 éves, egészséges férfinak, aki egész életében sportolt, pár vízhólyagtól eltekintve nem kell számítania nagyobb nehézségekre. Végül is csak gyalogolni kell.
Az arcomból első ízben akkor vettem vissza, amikor a térdízület-gyulladástól sajgó lábammal, botra támaszkodva, gyökkettővel vánszorogtam, arcomon a világ összes fájdalmával. Ekkor egy 70 körüli ausztrál néni lépett ki a szélárnyékomból, és a kanyar belső ívét kihasználva, egy villámgyors, 7 perces előzéssel elém került.
Második ízben pedig akkor, amikor egy másik peregrino a saját térdéről vette le a fáslit, és rakta át az enyémre. Sokadik alkalommal pedig akkor, amikor a számolatlan vízhólyag és a fájó térdem minden egyes lépésnél a velőmig hatoló fájdalommal igyekezett arról meggyőzni, hogy nem volt igazam a felkészültségemet illetően. Ezek addig folytatódtak, amíg sikerült elsajátítanom azt az alázatot, ami minden valamire való sportolót jellemez, és – ezek szerint – mindaddig nem tudhattam magaménak. Ha legközelebb hasonló fába vágom a fejszém, leszek kedves kisebb arccal nekiindulni, mint akkor tettem, ha szeretném átugrani a jellemfejlődés e kellemetlen lépcsőjét.
Ha pedig odáig eljut valaki, hogy elégséges büdzsével és megfelelő motivációval kitűzi a dátumot, onnan jön a következő kihívás, ugyanis a kezdő falut, Saint-Jean-Pied-de-Port-t…
…nehéz megközelíteni!
Vannak kényelmesebb módok is, mint az enyém, de szórakoztatóbb aligha. Lehet menni Madridból Pamplonán keresztül busszal, vagy Bourdeaux-ból vonattal és busszal. Nekem poggyásszal együtt 11000 forintért sikerült repülőjegyet szereznem Milánóba. Három átszállásos vonatozással és egy rövid buszozással értem el az 1400 méter magasan fekvő olasz falut, Cognét, ahol a bemelegítő hegymászást terveztem. Mivel Olaszországban stoppal nem vett fel a kutya se, átbuszoztam a határ francia oldalára, Chamonix-ba, bízva abban, hogy innen gördülékenyebb lesz a stoppolás. Az ezt követő, ezer kilométeres, három napig tartó stoppolás eredményeképp volt szerencsém a cap d’agde-i homokos tengerparton, hálózsákban, a csillagokat bámulva elaludni. Annál kevés jobb érzés van, mint amikor a reggeli kávét a tengeri, nyirkos hidegben, napfelkeltét nézve fogyasztja el az ember, a hátizsákjának dőlve. A hátizsákom márpedig nem volt kicsi, mivel…
…a Caminóhoz sok cucc is kell!
Ez egyáltalán nem igaz, csak akkor még én ezt nem tudtam. Erre később Juan Pablo, a 19 éves mexikói fiú tanított meg. Juan Pablo Mexikóban született, tanult Kanadában, Szingapúrban, Thaiföldön, majd Dél-Afrikába költöztek a családjával. Innen ő, 18 évesen Spanyolországba utazott, hogy a saját erejéből éljen meg. Ez az unplugged életmód, melynek során számtalanszor kellett mindent otthagyva tovább állnia, egy olyan személyiséget kovácsolt belőle, aki mentes minden tárgyhoz való ragaszkodástól. A táskája 7 kilót nyomott, sátorral és meleg ruhával együtt. Esténként, ha fázott, a sátrában ruhástól bújt a saját hátizsákjába, mert hálózsákja nem volt. Nem voltak drága túracuccai, márkás kiegészítői, a botját is az út mellől szedte, a napi átlag büdzséje 9 euróra rúgott, de az összes peregrino közül, akivel találkoztam, ő volt a legvidámabb.
Ami engem illet, én egy kb. 14 kilós hátizsákkal indultam neki, és sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy csak a legszükségesebbeket pakoltam be. Az akkori meggyőződésemnél már csak a derekam volt görcsösebb, amikor később átértékeltem a szükségesség fogalmát és megváltam a holmim közel egyharmadától. Az út végére a táskám alig nyomott 10 kilót.
Megtanultam egy fél hátizsáknyi cuccal élni, három pólóm maradt, tehát naponta mostam. Nem ettem sokat, mindig csak eleget, amennyit az alkoholos kempingtűzhelyen főztem meg. Csak annyit aludtam, amennyire épp szükségem volt, a Caminón ugyanis korán kell kelni – ez a délutáni meleg miatt fontos. Lehet másik évszakot is választani, azonban ha az ember nyár közepén megy, számíthat arra, hogy Spanyolországban…
…meleg van!
Nagyon meleg! Szerencsére nem mindig, csak kora reggeltől késő estig. Hamar rájöttem, hogy a hajnali órákat érdemes kihasználni a gyaloglásra. Különösen a Mesetán (kb. egyhetes szakasz), ahol árnyékot csak a saját kalapja alatt talál az ember. Ezt a szakaszt a gyakran 37-38 °C-os hőség és az egyhangú, sivatagos táj miatt a legtöbben lecsalják busszal, ami természetesen nekem nem fért volna bele az akkori teljesítménykényszerembe. Ez az a szakasz, ahol a látnivalók száma egyenlő a nullával, viszont a végeláthatatlan, sivatagos, forró síkság könyörtelenül teszi próbára az ember türelmét. Itt a hajnali fél 5-ös ébresztő átlagosnak számított, de cserébe olyan napfelkeltéket csodálhattam a csipafátyol mögül, amelyek a legkorábbi ébredést is megérték. Ha pedig délutánra letudtam a napi távot, akkor még maradt időm a lestrapált szervezetemet a zarándokszállókon kapható riojai és navarrai vörösborokkal kiengesztelni.
Mész-mész, aztán egyszer csak vége
Mögöttem 800 kilométerrel, július 7-én végül beértem Santiagóba. Pecsét, oklevél, katedrális, mindenki gratulált mindenkinek. Az itt tapasztalt katarzis teljesen váratlanul ért: azon kaptam magam, hogy már két órája bámulom a dóm mennyezetét. Itt kapott el először és utoljára az az érzés, hogy „igen, ezt megcsináltam”. De nekem még messze volt a vége, hiszen még hátra volt Finisterra (latinul a föld vége, Spanyolország legnyugatabbi félszigete) és egy kemény kaukázusi etap.
A Kaukázus pont úgy néz ki, mint a kefires dobozon, csak sokkal szebb. A zöld legelők fölött havas csúcsok, tehenek és kaukázusi kutyák. Némely hegyi faluhoz nem vezet autóval járható út, így a helyiek kénytelenek a lehető legtöbb dolgot maguknak előállítani. A vendégházakká alakult helyi parasztházakban saját kemencék, házi tejtermékek, a csapvíz pedig azért friss, mert 10 perce olvadt ki egy gleccserből. Híd és rendes út hiányában, valamint a térdig érő, allergén növényzet miatt helyenként lovat szükséges bérelni.
Egyik este, egy ilyen falu felett, egy hegyi tisztáson sátoroztam. Amikor már lement a nap, egy lovakból és tehenekből álló, kb. hatvan állatot számláló csorda kezdett áthaladni a tisztáson, centiméterekre a sátramtól. A több órás felvonulás utolsó résztvevője már kezdte volna rágni a sátrat, amikor a holdfényben, félálomban előmásztam elkergetni. Ekkor olyan csendélet tárult a szemem elé, hogy nem győztem megköszönni a tehénnek, hogy felébresztett. Kétezer méter magasban, ahol a fényszennyezést hírből sem ismerik, az egyetlen fényforrást az égitestek adják. A sátor körül békésen aludtak a tehenek, a tisztás alatt elterülő völgyben pedig a falu sárga fényei világítottak.
Ebben a nyugodt, idilli csendben, amelyet az utolsó éjszakák egyikén tapasztaltam, ért véget számomra az El Camino.