Hogyan hat ránk a lakástakarék-mizéria? Téma: Karrier

Villámcsapásként érte az országot a hír, miszerint az állam megszünteti a lakástakarék-pénztárak támogatását. A bejelentés sokakat arcon törölt – fiatalokat és időseket egyaránt –, hiszen így az állam által a megtakarításukhoz hozzátett évi 30 százaléktól vehettek könnyes búcsút, mely egy évben akár 72 000 forint is lehetett. A már meglévő szerződéseket nem érinti az új törvény, viszont mi a helyzet azokkal, akik lecsúsztak a lehetőségről?

Benne volt a levegőben

Damoklész kardja egy ideje már lesújtani készült, sejteni lehetett, hogy a lakástakarék-pénztárakat idővel szétbombázzák. Európa más országainak kormányai csak 8-18 százalékot dobnak rá a megtakarításokra, így a magyarországi 30 százalék valóban kiemelkedően magasnak számított a kontinensen. A többség azonban szimpla csökkentésre számított, nem a teljes eltörlésére.

Jómagam csak napokkal csúsztam le a lakástakarék-pénztár indításáról, rendesen le is forráztak a hírek. Az egyik legszimpatikusabb takarékoskodási mód volt ez, melyet nem csupán az „olcsóbb hitelek” tettek vonzóvá, de a magas összegű állami támogatás is. A lakásvásárlás ugyan kilátástalannak tűnik számomra, de az ltp-k lehetősége eddig legalább gyújtott valamennyi fényt az alagút végén. Most teljes a sötétség.

Lesz lakásunk valaha?

Fogalmam sincs, hogy mi vár azokra a fiatalokra, akiknek a szülei sajnos nem tehetik meg, hogy ingatlannal indítsák útnak őket. Szívből sajnálom a korosztályomat, mert pontosan tudom, hogy még egy albérletet is alig tudnak fenntartani, így nincsen lehetőségük elegendő pénzt félretenni ahhoz, hogy lakást vegyenek. Nem hallgathatom el, hogy sokunk jövője teljesen kilátástalanak tűnik, pedig tanulunk, pedig dolgozunk, pedig ötletelünk – és mégis.

No, persze nem vagyok hülye én sem, nem gondolom, hogy az évi 72 000 forint váltotta volna meg a világot – amikor időközben az ingatlanárak a fizetésekkel korántsem arányos módon szöktek és szöknek az egekbe –, de azért a semminél mégiscsak több volt. Adtak nekünk motivációt a spórolásra, elszórták előttünk a remény morzsáit, hogy elhihessük, hogy lassan és kitartóan végül nekünk is lehet majd belőlük egy egész kenyerünk.

Reflektorfényben a babaprojekt  

Nem nehéz összerakni a képet, miszerint a csökkenő születésszám az első érvek között sorakozik fel az ltp-bombázása mellett. Most, hogy az állami támogatásnak búcsút inthetünk, elkezdhetünk orientálódni a CSOK és a NOK felé. A NOK-ról itt nem érdemes szót ejtenünk, a CSOK-kérdés viszont felettébb érdekes.

A Családi Otthonteremtési Kedvezmény szeretné biztosítani, hogy minél több fiatal kötelezze el magát a gyerekvállalás mellett. Az állam bőkezűen osztja a támogatást, nekünk csupán annyi a dolgunk cserébe, hogy rászánjuk magunkat a többgyermekes családforma kialakítására. Magyarul tehát: ha nemzünk és szülünk, lakást is kaphatunk.

Fontosnak tartom én is, hogy ne hagyjuk el az országot, és ne rekesszük be a génállományunk továbböröklését; mégsem értem, bizonytalan körülmények közé miért és hogyan kéne gyerekeket vállaljak. Nagycsaládot szeretnék én is, de csak akkor, amikor már képes leszek nekik mindent megadni. Egyelőre viszont inkább kétségbeesésemben félek, mintsem vagyok magabiztosan nyugodt, több bennem a kérdőjel, mint a felkiáltójel, és így bizony eszem ágában sincs belevágni semmiféle babaprojektbe.

Távol álljon tőlem, hogy politizálni kezdjek, hiszen ez a lap nem jobb vagy bal oldalakról szól. A missziónk sokkal komolyabb: szeretnénk minden fiatalokat érintő témával foglalkozni, szeretnénk kihangosítani a belső félelmeiket és aggályaikat, hogy érezhessék, nincsenek egyedül a kérdőjeleikkel. A lakástakarék-pénztár mizéria pedig sajnos csak plusz egy okot adott rá, hogy új tartalmat gyártsunk, hogy aggódni kezdjünk.