Hogyan legyen időm mindenre? – Egy maximalista versenyfutása az idővel

Csörög az ébresztő, kipattansz az ágyból. Egy erős kávé, mert még zombi vagy. Fejben közben már a napi teendők listáját pörgeted. Rohansz a vonathoz, közben zenét hallgatsz. Még utazás közben sem tudod ellazítani magad, mert eszedbe jut egy ígéret: elfelejtetted felhívni egy jó barátodat előző este. Egy újabb nap, újabb versenyfutás az idővel.

Amikor még nappali tagozatos egyetemista voltam, azt gondoltam, akkor találom meg az egyensúlyt az életemben, ha lediplomázom, lesz egy jól fizető állásom, és a saját lábamra tudok állni. Hogy a fix munkahely, fix munkaidő, plusz a napi rutinok kialakítása egyenlő a teljes harmóniával. Azonban ahogy elkezdtem dolgozni, egyre nehezebben tudtam tartani magam az elképzeléseimhez. 

Maximalistaként mindig is nagy elvárásaim voltak magammal szemben

Szerettem volna megfelelni a munkahelyemen, minőségi időt tölteni a családom körében és a barátaimat sem elhanyagolni. Ezenkívül fontosnak tartottam saját magam továbbképzését is – már ami a tanulmányokat illeti. Ugyanis úgy döntöttem huszonhárom évesen, az első szakom elvégzése után, hogy még képeznem kellene magam levelezőn, munka mellett. 

Ezekkel a szempontokkal külön-külön nincs is semmi gond. Én viszont – a számomra jelentősnek tartott életterületeken – kiemelkedően akartam teljesíteni. A munkahelyemen minden plusz dolgot elvállaltam. Családi eseményekről sem akartam lemaradni, ugyanakkor a barátokat is igyekeztem szem előtt tartani. Ráadásul még ott volt az egyetem levelezőn: éjszakai tanulás, hétvégén pedig suli, olykor még munka is.

Egyre inkább azt tapasztaltam, hogy az energiám csak fogy és fogy

Valami hiányzott; nem éreztem teljesnek az életem. Annak ellenére, hogy szerettem a munkám és szerettem egyetemre járni – hiába állt mögöttem a családom, a baráti beszélgetések pedig segítettek lelkileg feltöltődni. Azt éreztem, nincs elég időm ahhoz, hogy a számomra megcélzott százhúsz százalékon pörögjek minden területen, és mindenkinek kellőképp meg tudjak felelni. Frusztrált, mennyi minden teendő van még hátra. Mennyi mindent tolok hátrébb a „to do” listán. Nem tudtam sorrendet felállítani. Mindezek mellett olykor jól esett volna több „énidő”, amikor csak én vagyok az elsődleges, semmi más. Egy nap továbbra is huszonnégy órából áll, ami sokszor kevésnek bizonyul. 

A lelki terheltségen kívül ez a kiegyensúlyozatlanság a szervezetem legyengüléséhez vezetett. Eltöprengtem, hogyan vetkőzhetném le a szorongást úgy – ami az állandó rohanásból és megfelelési kényszerből ered –, hogy nem csökkentem le a számomra kulcsfontosságú tényezőket. Egyszerűbb lenne kihúzogatni az elemeket: otthagyni az egyetemet, hanyagolni a barátokat, de úgy gondolom, nem ez a megoldás.

Elsősorban fejben kell eldönteni, mik/kik azok, amik/akik tényleg alapvetőek számunkra…

…majd őket sorrendbe állítani. És utolsó lépésként egy időintervallumot kijelölni, hogy mikor foglalkozzunk velük, mert egyszerre mindent nem lehet. A munka kardinális kérdés, a munkaidő legtöbb esetben kötött. A családnak szintén első helyen kell állnia. Viszont a számunkra közel álló személyeknek nem kell egyből igent mondani mindenre. Ugyanis ott az „én”, akinek szüksége van arra, hogy olykor egyedül legyen, és „magával” foglalkozzon, új erőre kapjon. A számomra kiemelt elemek – család, munka, barátok, egyetem – mind rajta vannak a fontossági listán. Azonban rájöttem, a sorrend lehet változó, és maga a mérték is: mikor, mennyi időt fordítsak rájuk.

Ha nem gépként éljük az életünket, hanem „érző emberekként”, akkor rájövünk, nemcsak a napi rutinok elvégzése a lényeges, hanem az is, azokat miként tesszük. Szeretjük-e, amit csinálunk? Szeretetből fakad-e minden gondolat, szó és cselekedet? Tehát szívesen tanulok-e tovább? Szívesen találkozom-e a barátokkal? Szívesen veszek részt egy családi ebéden? Szeretem-e a munkámat?

Egy jó barátom még nálam is pörgősebben éli az életét

Egy nézeteltérésünk abból fakadt, ő úgy érzi: nem fordít rám annyi időt és energiát, mint amennyit én fordítok rá. Azt gondolta, az a megoldás, ha nem is tartjuk tovább a kapcsolatot. Volt idő, amikor nem teljesen értettem az ő szemszögét. Ahogy telik az idő, egyre jobban értem, hogyan élhette ezt meg. Most már én is másképp kezelem az időt. Én viszont – vele ellentétben – nem húznék ki senkit a listámról. Inkább időben csoportosítok másképp.

Tehát a kulcs: kiválasztás, sorrend, mérték

Ez a három lépés segíthet megtalálni a lelki nyugalmat, felülkerekedni a mókuskeréken. Jelentős, hogy ne legyünk zaklatottak, ha a „to do” lista bővülni kezd. Ugyanis mindezek csoportosítása csak kellő higgadtsággal lehetséges. Kimondva nem tűnik lehetetlennek. Megtenni, és tudatosan így élni a nagy feladat.

Most már nem rándul görcsbe a gyomrom, ha épp nem hívom vissza egy barátomat azonnal. Inkább jelzem neki: ami késik, nem múlik. Ezután felkerül egy újabb emlékeztető az online naptáramba. A teendők ugyan bővülnek, de nem sűrítem be huszonnégy órába. A vonaton ülve ma már nyugodtan hallgatok egy kis jazz-t, és nem stresszelek azon, miért nincs elég időm, mit csinálok rosszul.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: