Hosszú távú párkapcsolatban kívánunk élni, annak minden hátránya nélkül? Hogy is van ez?

Nemrégiben futottam bele az interneten való hosszas, céltalan, legkevésbé sem konstruktív szörfözgetés közben egy cikkbe, ami a modern szerelemről és annak kihívásairól íródott. Azóta az olvasottakon morfondírozom.

A cikk adekvát része a következő: „Ez a modern szerelem egy nagy-nagy kísérlet. Biztonságot és kalandot akarunk megélni egy helyen. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de szép kihívás. Hogyan tegyek úgy, mintha az az ember, akivel 30 éve együtt élek, még egy csomó felfedeznivalót tartogatna számomra? Hogyan legyek kíváncsi arra, aki a legismerősebb? Hogyan találjak meglepetést ott, ahol az állandóságot akarom megélni?”

Kérek egy percet, össze kell szednem a szerteágazó gondolataimat, mielőtt felelnék, ez nehéz kérdés: mondjuk sehogy?! Amikor először olvastam a cikket a rekkenő nyári hőségben, egy fenyőfa árnyékot nem nyújtó tövében, a felháborodás még följebb tornázta a vérnyomásom, és egy görögdinnye maradványainak háborogtam. A véleményem azóta is változatlan, de az alábbiakban megpróbálom cizelláltabban kifejteni.

Mondjuk sehogy?!

Oh, igaz, ezt már mondtam. Tehát: a cikk primer olvasása után az a gondolat foglalkoztatott, hogy miért a kapcsolatainkat akarjuk megfeleltetni az irreális, jóformán teljesíthetetlen elvárásainknak, és miért nem az elvárásainkat faragjuk lejjebb? Tudom-tudom, forradalmi gondolat, már elfogadtam a Nobel-jelölést, köszönöm. De most komolyan, miért nem figyelmeztetik a barátnők egymást arra, hogy kedves Susan, teljesíthetetlen dolgot követelsz? Miért nem mondják, hogy „hagyd abba, a férjed egy jó ember, aki szereti a családját, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy boldoggá tegyen téged, annyit fantáziálsz Szürke Krisztiánról, amennyit nem szégyellsz, de ne ahhoz hasonlítsd az életed?”

Jane Austin forog a sírjában a most következő szavak hallatán, én mégis kimondom a véleményemet: a szerelmi alapokra helyezett házasság molekulárisan, alapjaiban mérgezi az emberek mentalitását, és szabotálja a családi egység hosszú távú megmaradását. 

Hogy miért? Mert szerelemtől fűtve nem lehet jó döntést hozni

Ha két ember a hevesen lángoló érzelmek szintjéről indítja a kapcsolatát, onnan nincs hova tovább, csak lefele. Miután a dopamin, a szerotonin és az oxitocin távozik az agyból, a kapcsolat rosszabb, nehézkesebb és gondterheltebb lesz, mint amilyen addig volt – és nem, ezt nem lehet megoldani közös asztalterítő hímzéssel, szerepjátékkal, és ehető, málna ízű fehérneműkkel, az agyba ezek a vegyületek soha nem fognak visszatérni. Ez nem gond, ez így természetes, ez ellen ágálni teljes mértékben felesleges.

Persze itt leszögezném, hogy vannak kivételek, vannak olyan párok, akiket más is összeköt a szervezetükben tomboló kémiai anyagokon kívül, akik tisztában vannak vele, hogy a szerelem kérhetetlenül elmúlik, és a kapcsolat kemény munkát valamint áldozatokat követel. Ezt Szabó Péter sem mondhatta volna szebben.  

Tegye mindenki a szívére a kezét, és esküdjön a kedvenc Spice Girl-je életére, hogy egy cseppnyi rációt sem lát abban, hogy konstruktívabb kizárólag a racionalizmusra támaszkodva párt választani magunknak. Választani egy embert, akivel hasonlók vagyunk, akivel kiegészítjük és támogatjuk egymást, akit tisztelünk, akivel egy irányba kívánunk haladni, akivel megfelelően tudunk kooperálni. Nincs ennek több értelme, mint valamiféle vak, ostoba, múlandó szenvedélytől hajtva belerohanni egy illékony és bizonytalan dologba? Az egész sztoikus filozófiát idecitálhatnám az igazam bizonyítása végett, de nem teszem, már a dinnyehéj is unta a monológot.

Érvek a szakításra

Hányszor használjuk ezeket a terminusokat, amikor egy szakítást magyarázunk: „ellaposodott a kapcsolat”, „kihűlt”, „meguntuk egymást”, satöbbi, satöbbi. Ezek nem valid magyarázatok, amikor az emberek ezt mondják, akkor azt értik alatta, hogy a kapcsolatuk már nem olyan, mint amilyen a kezdet kezdetén volt – és ez így is van, mert nem lesz olyan, nem lehet ugyanolyan.

Ha már a „szerelemre”, mint kábító kémiai folyamat lejátszódására helyeztük a hangsúlyt a párválasztáskor, legalább legyünk tisztában a törvényszerűségeivel. Akárhányszor szakítunk, és akárhányszor kezdjük újra, a játékszabályok nem változnak. Egy életen át is lehet üldözni valamit, ami nem létezik, de én nem javaslom.

Egy hosszú távú párkapcsolatnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, és ambivalens módon, ami az előnye, az a hátránya is

Az egyik oldalon ott a biztonság, a kiismerhetőség, a nyugalom, mint pozitív attribútumok, de ha megfordítjuk az érmét, monotonitássá és unalommá változik. Nem lehet a szilaj, fékezhetetlen izgalmat és a biztonságot nyújtó nyugalmat is megtapasztalni ugyanazon a helyen, aki erre vágyik, annak fogalma sincs az életről. Nem ezt az igényt kellene kiszolgálni, hanem meg kellene tanítani az embereknek, amit korábban már tudtak, amíg be nem köszöntött a huszadik század, hogy mindent tönkretegyen: a párkapcsolatok nem erről szólnak.

Hosszú távú párkapcsolatban kívánunk élni, annak minden hátránya nélkül?

Ez nem így működik, ez nem olyan, mint a koffeinmentes kávé vagy az alkoholmentes sör, egyszerűen nem megvalósítható. De még ha meg is valósítható félig-meddig, kegyetlenül izzadságszagúan, görcsökben rángatózva, akkor is emberfelettien sok munkát követel. Őszintén, kinek van kedve, ereje és ideje a titokzatos, elérhetetlen szeretőt és a szenvedélyes lovászfiút játszani egy végigdolgozott, hosszú munkanap után, a vacsorafőzés, a kutyasétáltatás és a gyerekfürdetés között? Aki képes erre, mert biztos van ilyen, arról költök egy dalt a háromhúros akusztikus gitárom segítségével, melyben az egekig magasztalom… De valószínűleg nem lesz túl hosszú a dal, mert nem ez az általános. 

További cikkek: