Hová lett a gyermeki énem?

A gyermekek minden apróságnak örülni tudnak. Mi, felnőttek pedig annyi mindenen tudunk bosszankodni. Vajon hová lesz belőlünk a gyermek, aki egy pillangó láttán örömmámorban úszik? Felnövünk, jönnek a gondok, a felnőtt élet velejárói és szépen lassan eltűnik belőlünk minden gyermeki felhőtlenség, ártatlanság és öröm.

Tisztán emlékszem, hogy az egyetem alatt egy szaktársammal meglógtunk egy előadásról, vettünk két cidert és felültünk a BKV hajóra. Abban a pillanatban olyan gondtalanok voltunk, és pontosan arról beszéltünk, hogy milyen kevesen értékelik az ilyen pillanatokat. A rosszabb időszakaimban az az érzés jutott eszembe, amit akkor, ott a Dunán suhanva éreztem. Tudtam, hogy az egyetemen kéne lennünk, mégis azt élveztük, ahogy tavaszi napsütés felmelegít minket, miközben a főváros látványát isszuk magunkba.

Eltűnt belőlem a gyermek

Majd belőlem is eltűnt a gyermek egy időre és egy besavanyodott nem a szakmájában dolgozó diplomás felnőtt lettem. Aztán a magánéleti problémák sora és az azt követő mélyrepülés után azt éreztem, hogy ez nem állapot. Nem lehetek egy örökké panaszkodó és szomorkodó huszonéves. Azt éreztem, hogy ez egyszerűen nem én vagyok, csak önmagam eltorzult árnyéka. Megváltozott bennem valami. Elkezdtem értékelni olyan apróságokat is, mint a reggeli madárcsicsergés, a magammal töltött idő, megmosolygom azt, hogy ha egy random lejátszási listán megszólal egy kedvenc számom. Nem mondom azt, hogy nem kelek fel sosem úgy, hogy azt érzem, hogy az egész életem egy hétfői nap. Nincs mindig jó kedvem, panaszkodom is, azonban elkezdtem átértékelni dolgokat. Eleinte próbáltam szándékosan odafigyelni, hogy jobban örüljek dolgoknak, hogy lássak és halljak, hogy éljek és ne csupán csak létezzek. Nehéz volt, alapvetően egy elég borúlátó típusú ember vagyok, azonban ezt nem engedhettem meg magamnak. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy újra és újra figyelmeztettem magamat arra, hogy nem lehetek ennyi idősen besavanyodva, hogy meg kell látnom a szépet.

Megtaláltam a kiutat a mélabúból

Azóta volt több nehéz időszakom, egészségügyi problémák tömkelege, rossz tapasztalatok, rosszul meghozott döntések. Mégis egyetlen dolog segített át ezeken: az, hogy bármilyen nehéz is volt a helyzet, megpróbáltam egy leckeként felfogni. Sokszor viccet csináltam a problémáimból, másokkal együtt nevettem rajta, hogy miért? Hogyha a probléma szemébe röhögök utána már nem is lesz olyan félelmetes.

Nem tudok biztos tanácsot adni arra, hogy min érdemes változtatni, hogy mit kellene csinálnia valakinek, hogy ha jobban szeretné magát érezni, hiszen nem vagyok szakember, nem értek hozzá, én magamat próbáltam meg kirángatni a mélabúból, persze tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű és van, akinek segítségre van szüksége. Én elkezdtem jógázni, kiírni magamból a gondolataimat, új közegbe kerültem, több programot szerveztem a barátaimmal, odafigyeltem arra, ami eddig fel sem tűnt. Olyan apró örömöket próbáltam keresni, amik segítenek kirángatni a rosszkedvből, minden napomban igyekeztem megkeresni a jót és mindennek a jó oldalát nézni.

Arra szeretném csak felhívni a figyelmet, hogy néha engednünk kell, hogy a bennünk lakozó gyermek felszínre jöhessen és örülhessen annak, amit a morcos felnőtt énünk észre sem venne. Élvezzük az életet, a finom ízeket, az edzések felszabadító erejét, a barátaink fárasztó vicceit, a nyári zápor utáni illatot, a bor adta bódultságot. Ezeket a sorokat leírva pedig egyre csak az Anna and the Barbies- Márti dala jár a fejemben. 

“Jó néha sötétben a holdat nézni,
Hosszan egy távoli csillagot igézni.
Jó néha fázni, semmin elmélázni,
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
Tele szájjal enni, hangosan szeretni.
Jó néha magamat csak úgy elnevetni,
Sírni ha fáj, remegni ha félek,
érezni, hogy élek.

További cikkek: