Interjú Bertyák Bencével, a majdnem vak fotóssal

Bencét egy közös bortúra alkalmával ismertem meg, ahol a társaság fotósokból állt. A túra előtt nem tette szóvá senki, hogy lesz ott egy fiú, aki szinte vak, mégis fotós. Bár meglepődtem, mégis természetesnek hatott, hogy ő is ezt a szakmát választotta. Ismerjétek meg Bertyák Bencét (ha még nem találkoztatok volna vele), akinek a pozitivitása lehengerlő, a kitartása becsülendő és a majdnem vaksága ellenére a hobbijai nem mindennapiak. Fotós oldalát pedig itt csekkolhatjátok le! Jelentkezzetek bátran modellnek és/vagy barátnőnek is!

Laura: A srácok, akik elhívtak engem a túrára, nem említették, hogy látássérült vagy. Ez nálad tudatos és te kéred meg az embereket, hogy ne így jellemezzenek, vagy pedig magától értetődő?

Bence: Változó, hogy mikor szólok előre valakinek, hogy jelezzék másnak, hogy „fogykossal” vannak. Helyzetfüggő, hogy egy helyzetben ez lehet-e például veszélyforrás, vagy számítsanak rá, hogy erre külön figyelem kell. De egy fotózás előtt, ha nem ismerem a modellt, akkor mindenképpen jelzem előre.

L.: Hogy néz ki számokban a látásod?

B.: A látásproblémám születésem óta létezik. A vakság számokban kifejezve 0,00-tól van, az én értékem pedig 0,01, tehát majdnem teljesen vak vagyok a vizsgálatok szerint. Azonban az orvosok sem értik, hogy a számok ellenére mégis hogyan tudok megállapítani színeket, árnyakat, alakokat.

L.: Volt már arra példa, hogy a látássérülésed miatt ért pozitív vagy negatív diszkrimináció?

B.: Inkább ismerkedés alkalmával ér emiatt hátrány, leginkább az online térben, hiszen sokaknak ez eleve egy negatív dolog. Sok esetben a találkozó sem jön össze, mert az emberekben egy belülről jövő félsz van a látássérülésem miatt. Alapvetően nem árt tudatni a randipartnerrel, hogy van ez a problémám, hiszen könnyedén el tudok sétálni mellette és ez igazán kellemetlen szituációt tud szülni.

L.: Hogy jött a fotózás?

B.: Földrajzot tanultam az egyetemen és a terepgyakorlatokra érdemes volt gépet vinni, ezért eleinte apukám fényképezőjét vittem, majd később úgy döntöttem, hogy veszek egy sajátot. Ettől függetlenül nem a természetfotózás maradt meg, hanem a portré. Tetszett, hogy meg lehet örökíteni dolgokat, de emellett nem feltétlenül érzem magam művészi beállítottságúnak, és úgy érzem a kreativitásomat is fejleszteni kell még. Egész életemben olyan dolgokat választottam, amelyek ellentmondásosak azzal, ahogy élek, vagyis a látásommal, például íjászkodtam, jártam kézilabdára és focira, csillagászkodtam. A hátrányom ellenére pedig mindig ugyanúgy szerettem volna teljesíteni, mint a látó társaim. Mindezt kihívásnak fogom fel, és nyilván több energiát kell beletennem, mint másoknak, de nem akarom, hogy a látássérülésem miatt kevésbé tudjak teljesíteni.

L.: Nálad hogy kell elképzelni egy fotózást?

B.: Először is foglalj egy időpontot! Nagyon sok körülménytől függ, helyszíntől, napszaktól. Sokszor közelebb kell mennem megnézni a modellt vagy a környezetet. De figyelnem kell a modellre is, hogy ne legyen egyhangú számára a fotózás, a képek készítésekor pedig nagy koncentrációt igényel az, hogy jók legyenek a beállítások. Ilyenkor nagyjából olyan 150 százalékon pörög az agyam, hiszen a látásom ezeket nem tudja feldolgozni, így az agyamnak kell helyette dolgoznia. Ezt leszámítva semmiben nem különbözik, mint egy látó fotóssal való fotózás, és a retusálás szempontjából is egyszerűbb a digitális világban számomra ez a szakma.

L.: Van, aki inspirál?

B.: Egy fotós táborban találkoztam Déber Gáborral, aki esküvő- és portréfotózással foglalkozik. Nála jártam egyéni foglalkozásra, ő nagyon sokat segített nekem abban, hogy megtaláljuk a számomra megfelelő beállításokat. Ő volt a legnagyobb hatással a fotós utamra, és amellett, hogy sokat segített, a stílusát is nagyon szeretem. Közösen mentünk végig ezen az úton, hiszen az én tanításommal ő is sokat tudott tanulni, és nem rázott le azért, mert ez nehezebb volt számára. De természetesen az országban a nagyobb fotósok is motiválnak, viszont arra a szintre nagyon nehéz eljutni, hiszen folyamatosan fejlesztik ők is magukat. Így szerintem nincs olyan, hogy eljutok az ő szintjükre, de közelíteni szeretnék. Nagyon szívesen fogadom a kritikát is, amiből tanulhatok.

L.: Volt már rá példa, hogy te inspiráltál valakit?

B.: A társaságból sokszor szokták mondani, hogy inspirálom őket, és folyamatosan biztatnak. Úgy gondolom, hogy ők jobb fotósok nálam és van mit tanulnom tőlük, de azt hiszem, hogy a kitartásommal mutatok példát számukra. Én is az ilyen embereket keresem, akik motivációt jelentenek számomra az életben, ha nem is feltétlenül a fotózásban, de az élethez való hozzáállásomban mindenképpen.

L.: Mit szeretnél elérni a fotózással?

B.: Szeretnék másoknak önbizalmat adni azzal, hogy jó képeket készítek róluk. Mindemellett pedig a tudat egy pluszt ad, hogy a fotókat nem egy mindennapi fotós csinálta. De szeretném azt is, hogy a munkáimat nézzék elsősorban, és ne gondoljanak arra, hogy a „hátrányom” miatt rosszabb képek születnek, hanem éppen ellenkezőleg. A képeim legyenek azok, amik megtetszenek, miközben persze van mögötte tenni akarás, hogy ugyanolyan jók legyenek, mint egy látó fotósé.

L.: Milyen célokat szeretnél megvalósítani?

B.: Szeretnék egyszer egy kiállítást majd, de a legközelebbi cél az, hogy meglegyen a papírom. A legfontosabb vízióm pedig az, hogy Magyarországon elismert majdnem vak fotósként tevékenykedjek, úgy tudom, az országban nem igazán van még rá példa. Egy saját stúdió is jól jönne a későbbeikben. De a fő célom, hogy másoknak segítsek. Szívesen tartanék hivatásos fotósoknak is előadást a történetemről, de abszolút nem a hírnév a cél.

L.: Volt olyan, hogy sajnáltak téged a látássérülésed miatt?

B.: Nem igazán, vagy ha igen, akkor az sem maradt meg. Viszont olyan már volt, hogy egy házaspár látott velem egy interjút, és szeretett volna velem beszélgetni, mert a babájuknál hasonló diagnózist állapítottak meg. A beszélgetés után nagyon boldogan távoztak, úgymond egyfajta reményt adtam nekik. Elmondtam nekik azt is, hogy én például segédeszközöket sem használok, a botnak nem érzem szükségét, a vakvezető kutyát pedig szeretném meghagyni azoknak az embereknek, akiknek tényleg igazán szükségük van rá. Úgy gondolom, hogy én meg tudom oldani a dolgaimat.

L.: Te elég sokat viccelődsz azzal, hogy nem látsz. Könnyen elfogadták a szüleid, illetve mindig teljes emberként kezeltek?

B.: Igazából eléggé meglepődtek, amikor felállították a diagnózist, de ők ezt kezelik normálisnak, és nem tekintettek emiatt kevesebbnek soha. Viszont a szüleimet megdolgoztatta az élet, hiszen a bátyámnak agyhártyagyulladása volt kiskorában, amiből szerencsére felépült. De talán éppen emiatt tudok ezzel viccelődni, hiszen elfogadtak így. Illetve nincs okom arra, hogy otthon üljek és szomorkodjak, helyette inkább megyek, csinálom és fejlesztem magam.

L.: Gondoltál valaha arra, hogy milyen lett volna, ha látsz?

B.: Nem. Hiszek a sorsban, úgyhogy azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie. Ha láttam volna, akkor lehet, hogy nem kezdek bele a fotózásba sem, és nem megyek el ebbe a táborba, ahol ezt a fantasztikus társaságot ismertem meg. Sőt, lehet, hogy nem élnék már az országban sem. Úgy gondolom, hogy ez az én utam.

További cikkek: