Ki segít a kapunyitási pánikban szenvedőkön? Téma: Psziché
A Budapesti Metropolitan Egyetem felmérést készített a fiatalok körében, és kimutatták, hogy a legtöbb 19 és 23 éves kor közötti fiatal életében bizony jelen van a kapunyitási pánik. Ezek a fiatalok elsőként a szülőktől várnának segítséget, ám nem mindig kapják meg azt. A kutatásból kiderült, hogy a depresszív állapot csökkenthető, vagy akár megelőzhető lenne, ha az oktatási intézményekben több figyelmet fordítanának a hallgatókra, valamint ha valós életkörülményekre készítenék fel őket. Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy hogyan lehetne segíteni a huszonéveseknek.
Nyújt segítséget az iskola?
Mint az a kérdőívből is kiderült, sokan egyetemistaként éljük meg a kapunyitás különböző kríziseit, ezért egyértelműnek kéne lenne, hogy az iskolákban is bátran fordulhatunk segítségért. De vajon meg is kaphatjuk a szükséges támogatást?
A legtöbb felsőoktatási intézményben elénk dobnak ezer meg ezer lehetőséget, mondván, hogy tanulási folyamatokat biztosítanak a diploma megszerzéséig, de azt nem tanítják meg, hogy hogyan éljünk velük. Tény, hogy már saját magunknak kell felelősséget vállalni döntéseinkért, mert elmúltunk 18 évesek és gyakorlatilag felnőttek vagyunk, de a lehetőségek felsorolásánál azért több kell ahhoz, hogy elkerüljük a szakdolgozatírás közbeni pánikot. Az oktatási intézményeknek felelősséget kell vállalniuk a hallgatóik iránt, hogy ők magabiztosan lépjenek a nagybetűs életbe.
Legegyszerűbben gyakori és rendszeres fókuszcsoportos beszélgetésekkel lehetne segíteni a huszonéveseknek, vagy akár kötelező gyakorlati programokkal. Ha a rengeteg elvárás mellett az egyetemek képesek elfogadni, hogy nem feltétlenül vagyunk megelégedve önmagunkkal, az eredményeinkkel, és bizony 21 évesen még nincs kialakult jövőképünk, akkor már képes lesz elegendő motivációt is nyújtani egy értékes diploma megszerzéséhez. Nekünk is egyszerűbb lenne, ha nem kéne 3-4 diplomát megcsinálnunk csak azért, hogy elkerüljük a bizonytalanságot. Ennyire nem szeret tanulni a Google-generáció.
Nyújtanak segítséget a szülők?
A szülőkben többek között az a csodálatos, hogy mindig számíthatunk rájuk. Bármilyen problémával fordulhatunk hozzájuk és kérhetünk tanácsot. De ebben a pánikhelyzetben nekik is nehezükre esik megoldást találni.
Mivel egyre nagyobb lesz a szakadék két generáció közt, ezért mi, fiatalok nem nagyon tudunk szülői segítséget kérni. Nem azért, mert nem szeretnénk vagy mert nem bízunk a szüleink tapasztalataiban, hanem mert egyszerűen ők egészen másképp élték meg a húszas éveiket. Persze el tudják mondani, hogy 20 éve mi volt és mi volt másképp, de ugye az már rég megváltozott, vagy egyáltalán nincs is.
Az idősebb generációt már nem érinti a kapunyitási pánik, ezért nem is várhatjuk el hogy, komolyan vegyék a sodródást, amit átélünk. Ugyanígy az utánunk következő generációnak is egészen más gondokkal kell majd szembenéznie és megküzdenie.
Nyújtsanak segítséget a kortársak!
Egymásnak viszont tudunk segíteni, hiszen a saját generációnkhoz mi értünk a legjobban. Ma mi vagyunk legtapasztaltabb huszonévesek. Tudjuk milyen tanácsot kérni a szüleinktől, nagyszüleinktől, aztán legyintve rájuk hagyni a dolgot, mert elképzelésük sincs, mennyire nehéz lehet ma pályakezdőnek lenni. Tudjuk milyen érzés állandóan normális munkát, albérletet és szakdolgozat témát keresni. De azt is tudjuk, hogy milyen egy felszabadító beszélgetés valakivel, aki ugyanazokat a nehézségeket egészen másképp éli meg. Ezekkel az eszmecserékkel lehetünk képesek célokat kitűzni magunknak. Ezek a célok lehetnek rövid- és hosszútávú célok, melyek segítségével kiutat találhatunk a krízishelyzetünkből. Legjobb, ha felismerjük egymásban a segélykiáltást, és biztosítjuk a másikat arról, hogy a hullámvasút, amiben jelenleg hányingere van, innentől már csak felfelé megy.
Bár még a diploma előtt állok, én már megtapasztaltam a kapunyitási pánikot. Hosszú időbe telt, míg felismertem a problémát, de rájöttem, hogy hogyan találhatok számomra megfelelő segítséget, és már látom a kiutat. Bátran merem állítani, hogy a legnagyobb segítség az volt, hogy tömeg előtt elmondhattam és elmesélhettem a történetem a kapunyitási pánikról. Csak remélni tudom, hogy ezzel sikerült felhívni a figyelmet a jelenségre, és legalább egymásnak tudunk segíteni, mert ez igenis egy kihívást jelentő időszak, amit komolyan kell venni.
Elég felismerni a probléma jelenlétét és utána már csak arra kell koncentrálni, hogy mindenki megtalálja a saját segítségét.