Kitartás, önfegyelem, tűrőképesség – Nem várt ajándékai a túrázásnak Téma: Énidő

Mindig is gyenge volt az akaratom. Elhatároztam valamit, de feladtam. Legtöbbször csak meguntam dolgokat, éppen emiatt nem tudtam jellemben sem fejlődni; általában a magamba vetett hitem is hiányzott. ,,Úgysem tudom megcsinálni, kevés vagyok ehhez, nem fog menni.” Ilyesmi és ehhez hasonló mondatok tömkelege járt a fejemben. Nem igazán találtam emiatt olyan sportot sem, amelyet örömmel űztem volna, holott vágytam arra, hogy elmondhassam, valamit elértem, hogy tudom, milyen átlépni a határaimat és legyőzni az elmémet. Nagyon sokáig nem is fogtam olyan dologba, amely kizökkentett volna.

Idén nyáron, miután a határzárak feloldódtak, egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele a Magas-Tátrába. Fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam, de igent mondtam. Szögezzük le, hogy nem vagyok egy túrázós típus, és bár szeretem az aktív nyaralást, nem szeretem a pihenésem alatt túlzottan megerőltetni a testemet.

Első nap

Már az első túrás napunkon átléptem a saját határaimat azzal, hogy nyirkos, esős időben rábólintottam az indulásra. Kiválasztottunk egy kedves kis útvonalat, de a magasság emelkedésével a felhőktől semmit sem láttunk. Nem tudtuk, hogy mennyit tettünk meg, és főleg nem tudtuk, mennyire van a cél. Bár a túraútvonalak ki vannak jelölve, a hátralévő időt nagyon ritkán írják ki, így gyakorlatilag lutri volt, hogy merre tartunk. Ennek ellenére felértünk 1700 méter magasságig. Azt gondoltuk, hogy ez volt a nehéz túra, de akkor még nem sejtettük, hogy a következő nap mi vár ránk.

Második nap

Csodás napsütéses időre virradt a másnap reggel, éreztük, hogy ez a mi napunk lesz. Elhatároztuk, hogy megmásszuk a Tengerszem-csúcsot – bár fogalmunk sem volt, hogy mire vállalkozunk. Egészen 2250 méterig jutottunk, amikor kezdett nagyon felhős lenni az ég. Megéri? Van értelme tovább menni? – hangzottak el a kérdések. Kitaláltuk, hogy 5 percet várunk, ha addig jobb lesz valamivel az idő, felmegyünk. Láss csodát, kisütött a nap! Ezt egy isteni jelnek vettük, mennünk kell! Elindultunk mosollyal az arcunkon és már legalább 4 órányi úttal a lábunkban.

A túra egyre nehezebb lett, az ég pedig egyre felhősebb. Egymást kellett biztatnunk folyamatosan, hogy nem adjuk fel, képesek vagyunk rá! A hegyen felfelé minden addig kiválóan titkolt félelmem előjött, a meredek terepen olyan erőt kellett magamon vennem, amelyet korábban sosem. El kellett hinnem, hogy meg tudom csinálni, hiszen egy rossz lépés is akár végzetes lehetett volna. Minden koncentrációmat a következő sziklára kellett összpontosítanom. De akkor, ott, a hegyen fel, nem éreztem lehetetlent, tudtam, hogy nem adhatom fel. Megcsináltam! 2500 méter magasságig kellett felkúsznom magam, hogy el tudjam hinni, képes vagyok arra is, amit sosem hittem volna. Mászás közben megszűnt minden gondolatom, kitisztult az elmém és a magamban folyton üvöltő pánikot is sikerült elhallgattatnom. Megcsináltam a túrát sírás nélkül!

Életre szóló útravaló

Mérhetetlen büszkeség töltött el az út végén. Azt hiszem, életemben nem voltam olyan kimerült, mint akkor, mégis annyira feltöltődtem.

Lehet, hogy soha nem leszek képes ugyanerre a teljesítményre; lehet, hogy más szemében ez nem nagy dolog, de bennem ott tört át az a gát, amely mindig is ott volt korábban. Most már hiszem, hogy bármire képes vagyok, és bár az elmém korlátokat szabna, az akaratom játszi könnyedséggel át tudja azokat törni. 

Így változott meg a mentalitásom. Most már azt gondolom, hogy a feladás helyett a nehézségekkel való megküzdés az én terepem.