KONTROLLVESZTÉS, ÖNSANYARGATÁS, TROPÁRA MENT SZERVEZET – GYŐZTES CSATA AZ ANOREXIÁVAL SZEMBEN Téma: Psziché

A Fiatalok, van remény! c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vessetek papírra olyan személyes történeteket és gondolatmeneteket, amik tanulsággal szolgálnak, erőt adnak a huszonéveseknek. Íme, az első helyezést elérő pályamű, ami egy borzasztóan alattomos mentális betegségről szól: az anorexiáról.

–

– Boldog szülinapot, Viki! Boldog szülinapot! – a dal végén néhány másodpercnyi hatásszünetet tartanak, zavartan pillantanak hol egymásra, hol rám, remélve, hogy talán mégsem volt annyira hamis. Közben arcukról sugárzik a megkönnyebbülés, hogy a számukra legkínosabb részt – az éneklést – ezennel letudták, a feladat teljesítve.

Hiába, a családom sosem volt túlságosan jó az ilyesmiben. Nincs nagy gyakorlatunk a közös ünneplés, a jeles évfordulók vagy akár a házibulik levezénylése terén. Most mégis együtt vagyunk, mindenki, aki a szűk rokonságunk, és aki az én kisebb baráti köröm tagja: anya, apa, az öcsém, Domi, a nagyi – aki az egyetlen elő nagyszülőm –, a keresztszüleim, a két lányuk, valamint Virág, Mara és Kamilla – a legjobb, vagyis inkább az egyedüli barátnőim.

Nézem őket, és miközben fülemben még visszhangzanak az előbbi kedves dallamok, arra gondolok, milyen szerencsés vagyok. Itt ülünk egy csodálatosan megterített asztal körül, középen a váza a hatalmas virágcsokorral, amit a szüleimtől kaptam, és csak úgy ontja magából az édes illatokat. A nyitott ablakon árad be a forró, július végi levegő, szikrázóan süt a nap, igazi nyár van. Én pedig ma 28 éves lettem. Körülvesz a családom, az emberek, akik szeretnek, akik számomra a legfontosabbak a világon. Akik mellettem álltak eddigi életem során mindig, még azokban a szörnyű időkben is. Mindenki itt van, kivéve őt. De rá nem gondolhatok. Ma nem.

– Várj egy kicsit, mielőtt elfújod a gyertyákat, le akarom videózni! – anya szakítja félbe az elmélkedésemet, és már el is indítja a telefonján a felvételt, biztos, ami biztos.  – Oké, mehet! – suttogja a készülék mögül, miközben feltartja a hüvelykujját, én pedig próbálok egy szép mosolyt villantani a kamerába. Már veszem is a nagy levegőt, amikor Mara hirtelen felkiált:

– De előtte kívánj is valamit!

– Ne már, most komolyan? – próbálom a sértődöttet játszani, de persze csak viccesen vagyok durcás, mint akit valami nagyon fontos feladat közben szakítanak félbe. Visszaszívom a levegőt, inkább sóhajtok egyet helyette. Becsukom a szemem, várok pár másodpercet, majd mintha mi sem történt volna, elfújom a gyertyákat. Egyszerre elalszanak, ami persze nem meglepő, hiszen csak egy kettes és egy nyolcas áll egymás mellett, a huszonnyolc szállal valószínűleg már kevésbé boldogultam volna.

Mindenki tapsol, boldog mosolyra húzódik a szájuk, amint megtörtént ez a rituálé is. Jöhet egy újabb, egy még ennél is sokkal kellemesebb mozzanata az ünneplésnek: a szülinapi torta ünnepélyes elfogyasztása.

A torta.

A szó, amit egészen idáig még csak a gondolataim szintjén sem voltam hajlandó megfogalmazni, magamban sem mertem kimondani, hátha azzal meg tudom semmisíteni magát az édességet is. És a pillanat, amitől azóta rettegek, mióta egyáltalán tervezni kezdtük, hogy a születésnapomat idén tényleg megünnepeljük úgy, ahogy illik; családdal, barátokkal, ajándékokkal, énekkel, eszem-iszommal és tortával. Egy tortával, ami most ott áll az asztal közepén, már csak füstölögnek benne az előbb elfújt gyertyák. Csábítóan néz ki a maga túrókrémes, gyümölcszselés, csokidarabos köntösében, illata már néhányszor megcsapta az orromat, szinte összefutott a nyál a számban, amikor az előbb fölé hajoltam.

Egy torta, amiből nekem nemsokára ennem kell.

Egy torta, ami nekem még most is a legnagyobb ellenségem.

Nyolc éve kezdődött az anorexiám.

20 éves voltam, tavasszal elballagtam a gimnáziumból, majd szeptemberben elkezdtem az egyetemet. Szinte észrevétlenül bontakozott ki, uralkodott el rajtam, majd kerített néhány hónap leforgása alatt teljesen hatalmába ez a betegség. Az okára azóta sem tudtam rájönni, bár sok szakirodalmat és igaz történetet olvastam ezzel kapcsolatban.

Valószínűleg szerepet játszottak benne az új emberek és ingerek, a környezetváltozás, a hirtelen rám szakadó nagymértékű stressz a tanulás és a vizsgák miatt. Persze ehhez még hozzáadódott a már-már túlzó mértékű maximalizmusom, a magammal szemben támasztott irreálisan magas elvárásaim, az önbizalomhiányom, és persze az egyetemen naponta látott, tökéletes testű, 90-60-90-es méretekkel rendelkező diáktársaim, akik után csak úgy bomlottak a srácok. Az én esetemben nem játszottak közre rossz szociális körülmények, bizonytalan családi háttér, esetleg bizonyos gyermekkorbeli traumák. Igazán boldog kislány voltam, és nekem voltak – vannak – a legcsodálatosabb szüleim a világon.

Nem voltam kövér, elhízott, de még csak túlsúlyos sem. A magasságomhoz képest teljesen normális testsúllyal rendelkeztem, az alakommal sem volt semmi probléma. Engem mégis állandó és egyre nagyobb elégedetlenség gyötört, ha a tükörbe néztem; nem tetszett a ruháim címkéin látott méret, a kis bőrredő, ami ülő helyzetben keletkezett a hasamon. Egyre inkább zavarni kezdtek bizonyos részei a testemnek, és úgy gondoltam, ezen a legkönnyebben és leggyorsabban akkor tudok változtatni, ha fogyókúrázni kezdek.

Az elején nem is volt még ezzel semmi probléma, újságcikkek és a neten talált tippek alapján hoztam különböző egyszerűbb, könnyen betartható szabályokat saját magam számára. Kezdetben csak a kenyeret hagytam el, mert mindenki azt mondta, az a fogyás legnagyobb ellensége, mivel igen nagy része szénhidrát. Aztán szépen lassan következett a többi „rettegett” szénhidrátot tartalmazó élelmiszer: péksütemények, burgonya, rizs, tészták. Később valahol olvastam, hogy a zsír sem ajánlatos. Hogy is lenne az, hiszen egy kövér ember „zsíros”, a zsírpárna pedig abból a zsíradagból keletkezik, amit az étkezés során magunkhoz veszünk.

Teljesen hihetőnek és logikusnak tűnt, így hát a zsírt is kiiktattam, mint ahogy minden más ételt is, amiben egyáltalán bármilyen formában előfordult. Nem is tudom már felidézni a teljes folyamatot, az összes mozzanatát, de körülbelül fél év alatt jutottam el arra szintre, hogy csak vizet voltam hajlandó inni, mellette pedig kizárólag gyümölcsöket fogyasztottam. Semmi mást. Sem húst, sem tojást, sem tejtermékeket, sem zöldségeket. Semmit, amiben bármiféle vitamin, vagy aminek 100 grammjában 50-nél több kalória lett volna.

A mennyiségekre ezek esetében is betegesen ügyeltem: naponta többször álltam rá az időközben titokban vásárolt okosmérlegemre, és ha csak pár tíz dekával is többet mutatott az előző napi értéknél, már sírógörcsöt kaptam, és még az aznapra hátralévő, előre betervezett víz- és gyümölcsadagomat is kiiktattam. Mindemellett – ha még nem lett volna elég – edzeni is elkezdtem (természetesen titokban). Havi bérletet vásároltam az egyetemi konditeremben, és minden héten többször, több órát ott töltöttem, kényszeresen futva vagy szobakerékpározva, míg legalább 500-600 kalóriát el nem égettem.

A következő év tavaszára így aztán már csak árnyéka voltam korábbi önmagamnak. Minden gondolatom az ételek körül forgott, mániákusan figyeltem mindenkit, akit étkezni láttam, és nem értettem, miért nem híznak, miközben jóízűen és finomakat esznek. Azt mondogattam magamban, hogy a szépségért igenis meg kell szenvedni. Hogy nekem ez jutott. Hogy én csak így lehetek vékony. Ha alig eszem, és ha a végkimerülésig edzem egy-egy napon. Közben pedig gyakorlatilag tönkrementem.

Iszonyúan szégyellem magam még ma is, ha felidézem az ismerőseim megvető, lesajnáló vagy épp riadt pillantásait.

A hasztalan próbálkozásokat a szaktársaim és a barátaim részéről, hogy egyek kicsit többet, ne sanyargassam már magam, mert nem lesz jó vége.

Az elkeseredettséggel keveredő elégedettséget, amit akkor éreztem, amikor már nem találtam magamnak egy megfelelő méretű darabot sem a felnőtt ruhák között, és a gyerekosztályon kellett vásárolnom.

Az elképesztő félelmet, amikor már nem bírtam el a saját táskámat, vagy engem nem bírtak el a térdeim egy-egy guggolásból való felállás után.

A zavarodottságot egy vizsgán, amire előtte rengeteget készültem, de az agyam a tápanyaghiány és a kimerültség miatt egyszerűen nem tudta felidézni a tanultakat.

A hajmosáskor csomókban a fürdőkádban maradó, a fejemen látványosan megritkult hajamat. Az egyik hónapról a másikra elmaradó menstruációmat. Az érett, fiatal felnőtt nőből visszamaradott gyerektestem látványát. Ha felidézem a pusztulásomat…

De a legborzasztóbb, szinte felfoghatatlan fájdalommal az az érzés tölt el, ha a szüleimnek okozott szenvedésre gondolok. Ők tulajdonképpen tehetetlenül kellett végignézzék, ahogy a gyönyörű, 20 éves lányuk fél év alatt egy értelmetlen betegség rabjává válik, és valami megmagyarázhatatlan belső hang hatására módszeresen utasít vissza mindennemű táplálékot. És segítséget.

Elképesztő belegondolnom, de azt hiszem, abban az időszakban, amikor mélyponton voltam, és csupán 42 kilót nyomtam, nem érdekelt, hogy tönkreteszem az imádott szüleimet. Naponta láttam őket kisírt szemekkel járni-kelni a lakásban, hallottam a veszekedéseiket, melyeknek természetesen én voltam az oka. Tudtam, szinte megőrülnek a fájdalomtól, hogy így kell látniuk, és nem tehetnek semmit.

De én sem tehettem semmit, nem parancsolhattam magamnak. Nem én irányítottam. Hiába könyörögtek, hiába üvöltöttek velem. Hiába vittek kivizsgálásokra, hiába jártam heti rendszerességgel pszichológushoz. Ezek is haszontalanok voltak, mert az anorexia egy irtózatosan erőszakos és súlyos mentális betegség. Befészkeli magát a tudatba, az elmébe, és ha valaki annyira gyenge, hogy hagyja magát, teljesen átveszi felette az irányítást. A beteg pedig elveszíti a kontrollt. Az étkezése felett, a súlya felett, a kinézete felett. Az élete felett.

Nyolc éve kezdődött az anorexiám, és hat éve vagyok tünetmentes. Igen, tünetmentes. Nem szívesen használom a gyógyult kifejezést, mert úgy gondolom, ebből a betegségből nem lehet kigyógyulni. Én sem vagyok ilyen szerencsés, de a kezdeti szörnyű állapotom már a múlté. Két év kellett hozzá, hogy ismét viszonylag normális súllyal, önértékeléssel és emberi kapcsolatokkal rendelkező lány legyek.

Hogy mi volt a megoldás, a gyógyír, a kiút? Magam sem tudom igazán. Talán a belátás, hogy már-már az életemet veszélyeztettem az éhezés által. A felismerés, hogy előbb-utóbb tönkreteszem magamat és a szeretteimet, ha nem változtatok. Amilyen hirtelen uralkodott el rajtam, úgy csillapodott le bennem, miután kitombolta magát és a földbe döngölt. Szerencsére még időben –bár segítséggel – fel tudtam állni a szinte kilátástalan helyzetemből.

Viszont, ahogy az a legtöbb hasonló esetben lenni szokott, azóta nálam is többször visszatért, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hol enyhébb, hol súlyosabb mértékű visszaesést okozva. Tavaly volt a legutóbbi megingásom. Korántsem volt olyan súlyos, mint a betegség kezdetén, de éreztem, ahogy napról napra újra erőt vesz rajtam ez a furcsa, megmagyarázhatatlan hatalom, ami azt sugallja, hogy ne egyek, hogy nem szabad, különben nem leszek szép, és senkinek sem fogok megfelelni. A tükör újra az ellenségemmé vált, az ételek elfogyasztása egyre inkább kezdett lelkiismeret-furdalást okozni. Ismerős érzések voltak, tapasztaltam már őket néhányszor, de még ennyi év után is elég ijesztőek tudnak lenni, ha olykor a hatalmukba kerítenek.

Három hónapig tartott ez az újabb visszaesés, ami összehasonlítva a kezdeti állapotommal, sokkal enyhébb lefolyású volt. Ahhoz azonban éppen elegendőnek bizonyult, hogy újra teljesen kicsúszva érezzem a talajt a lábam alól, megutáljam magamat és a körülöttem lévőket, leamortizáljam az akkorra már szinte teljesen egészséges szervezetemet. És hogy eltaszítsam magamtól életem első, és egészen mostanáig egyetlen szerelmét.

Igen, az anorexia még erre is rávett: hogy leértékeljem, senkinek és semminek érezzem magamat. Hogy mély betegségtudatom legyen ismételten, hogy csúnyának és visszataszítónak lássam a tükörképemet, és hogy azt higgyem, nem vagyok szerethető. Azt gondoltam, hogy a fiú, akivel akkor már fél éve éltem boldog kapcsolatban, nem szeret, hiszen engem nem lehet szeretni, egy ilyen lény – igen, akkoriban lényként tekintettem magamra – egyszerűen nem képes fenntartani egy párkapcsolatot.

Én mondtam ki, hogy legyen vége, akármennyire is fájt, úgy éreztem, nem érdemlem meg őt, és nem tehetem ki egy annyira labilis fizikai- és lelkiállapotú lány melletti kapcsolat szeszélyeinek, mint amilyen én voltam. Valójában csak jót akartam neki, megmenteni magamtól és a betegségemtől, ami – mint ahogy akkorra már beláttam – valamilyen formában most már egész éltemben velem marad, és ezáltal hatással lesz mindenkire, aki hozzám közel áll. Méghozzá nagyon rossz hatással.

Mindennek most már nyolc hónapja, és azt hiszem, hogy ismét sikerült csatát nyernem. A szakítás után még pár hónapig a poklok poklát éltem át, de aztán úgy tűnt, az élet ismétli önmagát. Szépen lassan összeszedtem magam, megint többet kezdtem enni, erősebb és vidámabb lettem, új dolgok kezdtek érdekelni, néha még szórakozni is elmentem a barátnőimmel. A szerelmem elvesztése miatti fájdalom viszont valószínűleg örökké a szívemben marad, megspékelve egy óriási adag bűntudattal és állandó önmarcangolással.

Folyton a „Mi lett volna, ha…” kérdéssel játszom el gondolatban, de a választ egyszerűen nem tudom kitalálni. Vagy inkább nem merem, mert túl fájdalmas lenne. Azóta is minden nap gondolok rá, hiszen ugyanúgy szeretem, mint akkor, amikor eltaszítottam magamtól. Bár megfogadtam, hogy ma, a születésnapomon – átmenetileg – száműzöm őt a tudatomból, mert nem szeretném, ha a szomorú emlék erre a napra is rányomná a bélyegét. A fenébe, úgy tűnik, nem igazán sikerült, hiszen a gyertyák elfújása előtt is azt kívántam, bár meg tudnám változtatni a múltat, és legalább őt ne kellett volna elveszítenem az anorexiám miatt.

Ha pedig – akármennyire szabálytalan is – kettőt lehetett volna kívánni, másodszorra azt kértem volna a Jótündértől, hogy mindenféle bűntudat nélkül tudjak majd enni ebből az előttem álló gyönyörűséges cukrászipari remekműből, a benne lévő rettegett kalóriák eszelős számolgatása és a ledolgozásukhoz szükséges mozgásmennyiség számbavétele nélkül. Bár azt hiszem, a lelkem legmélyén tudom, hogy ezt nem mástól kell várnom: csakis saját magam határozhatok úgy, hogy jóízűen, önfeledten, büntetlenül fogyasztom el a sütit, úgy, mint bárki más, mint egy normális, 28 éves lány. Aki, ahogy a neve is utal rá, nemcsak csatát nyerni képes, de győzni is tud. Aki nem anorexiás.

– Na, neked hogy ízlik? – kérdezi az öcsém tele szájjal, miközben szinte önkívületi állapotban falja az előtte lévő, vékonynak egyáltalán nem mondható tortaszeletet, s épp az egyik marcipánvirágot boncolja fel a villájával, ami így már csak inkább egy szirom- és levélkupac a tányérján, mint szépséges díszítőelem.

– Nagyon finom – válaszolom, és tényleg így gondolom. – Ez a túrós réteg isteni, jó, hogy kicsit savanykás, a felette lévő gyümölcsdarabokhoz pedig mennyire jól passzol az étcsoki! Szerintem jövőre is ebből a cukrászdából rendeljük a tortámat.

Elhallgatok, mert meglátom apa arcán a meglepett, de sokatmondó, őszinte mosolyt. A szeme csillog, ahogy belenézek. Nem, ezúttal nem sír, az öröm és a büszkeség tükröződik benne. Aztán a tányéromra pillantok, már alig van a tortámból. A számba veszek egy újabb falatot, és hagyom, hogy az édes, cukros finomság kényeztesse az ízlelőbimbóimat, majd szinte bizsergek, ahogy szétárad az egész testemben a mámorító érzés.

Szeretet-, élet- és boldogságíze van.