„Leereszkedtem a pokol kapuján” – Amikor a kondigyűlölő kondifüggővé válik Téma: Énidő

Lassan egy bulgakov-i örökkévalóságnak tetsző ideje húzta le apró országunk a rollót, és újfent elszaladt annyi idő, hogy már arra sem emlékszem, mi töltötte ki az életemet a szerencsétlen, bosszantó korlátozások obligát elrendelése előtt – ennek felderítésére egy fénykép sietett a segítségemre.

Az emlék, amely nosztalgiázásra bírt

Puszta véletlenségből bukkantam rá, miközben ragacsos apátiában fetrengve a telefonom mémekkel telezsúfolt tárhelyét próbáltam újra optimális állapotba hozni. A kép edzés után készült, még a távoli, covid-mentes múltban, pár hónappal ezelőtt: átszellemült mosoly ragyogja be csapzott, rákvörös orcámat, szemmel láthatóan szakad rólam a víz, és alig állok a lépcsőzőgép által kívánatosra formált lábikráimon – ilyen az igazi boldogság. Ha jól emlékszem, kardióztam aznap, majd’ két órán keresztül gyötörtem zsenge testem izomrostjait, egészen addig, amíg szinte szó szerint leájultam a futópadról. Csodálatos volt.

A kép láttán bánatos krokodilkönnyeket hullatva burkolózom keserédes nosztalgiázásba, miközben higítatlanul kanalazom a banánízű fehérjeport, az egyetlen dolgot, ami megnyugvást hoz epekedő lelkem emésztő kínjaira.

Az ellenszenv, amit régen a kondisok irányába tápláltam

Annak ellenére visel most meg ily nagyon a fülledt, levegőtlen edzőterem falai közti izzadás kínkeserves hiánya, hogy hosszú éveken keresztül konzekvens módon ellenálltam eme szabadidős tevékenység hívó szavának. Sokáig hangoztattam, hogy edzeni csak az idióták edzenek, akiknek az értékrendjében elsőbbséget élvez egy új proteinturmix megszerzése, mint bármilyen hosszabb betűhalmaz sikeres dekódolása, és én százszor inkább múlatom az időt a könyvtárban szemüvegek és gyapjúkardigánok tengere alá temetve, mint bármilyen edzőterem végtelenül proli vendégkörének a társaságában. Évekig tartotta magát az elhatározásom, mígnem egy napsütéses őszi napon le nem ereszkedtem a pokol kapuján, és rá nem jöttem, hogy mekkorát tévedtem. 

A függőség, amely megváltoztatta az életemet

Azóta szerelmetes rajongással viseltetek a testem edzése iránt, szó szerint a függője lettem. A szívemet facsaró bánat szorításában megpróbálom összefoglalni, hogy mit is kaptam az edzésnek nevezett népszerű elfoglaltságtól.

Kezdjük azzal, ami számomra talán a legfontosabb; hatalmas segítséget nyújtott az életem regulárissá tételében: az edzés következtében összeszedettebb, szervezettebb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint eddig bármikor.

Addiktív személyiségemnek köszönhetően hajlamos vagyok egy tornádó sebességével navigálni az életemet a szakadék felé, az edzésnek hála viszont az önfegyelmem és az önuralmam is rendkívül pozitív irányú változásokon esett át. Többször kínoztam magam addig, amíg már csak egy hajszál választott el a keserves zokogástól, de soha nem hagytam abba. Ez talán nem tűnik nagy dolognak, de számomra kardinális jelentőséggel bír, ha kontrollálni tudom a saját impulzivitásomat. Hatására könnyebben tartom magam a szigorú rendhez, és lényegesen egyszerűbb kézben tartanom az életem.

Az edzés azért okoz függőséget, mert hatására dopamin termelődik az agyban – egy kiadós mozgás után azért vagyunk olyan elégedettek és magabiztosak, mert gőzerővel működik a szervezet jutalmazó-központja. Ilyen általános közérzettel pedig sokkal könnyebb a jó úton lépkedni az életben.

Egy kérdés viszont még hátra van…

Az edzés elindított azon az úton, amin haladva ráébredtem arra, hogy milyen mértékben flexibilisek a határaim, és milyen teljesítményre vagyok képes. Igen, teljesítmény- és eredményorientált vagyok, amin persze lehet lamentálni, hogy jó-e vagy rossz.

Jó-e, hogy az önbecsülésem és az önuralmam alappilére egy olyan tevékenység, amely ily illékony és mulandó?

Valószínűleg nem.