Már Mamára is gondolok…

A Fiatalok, van remény! c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vessetek papírra olyan személyes történeteket és gondolatmeneteket, amik tanulsággal szolgálnak, erőt adnak a huszonéveseknek. Íme, a második helyezést elérő pályamű, amely talán mindannyiunkhoz szól.

Az utóbbi fél órában már vagy négyszer elköszöntünk, de mindig eszébe jut még valami, én pedig a világért sem fojtanám belé a szót.

– Most én is kérdezhetek valamit?

– Persze, Mama! Ne kímélj! – mondom nevetve, mert nagyon sejtelmesen hangzott a kérdése.

– Miért kérdeztél ennyi mindent a gyerekkoromról és a szüleimről? Csak nem valami könyvet írsz? Híressé fogsz tenni? – érdeklődik. Beszéde gyorsaságából arra következtetek, hogy egy kicsit reménykedik.

Hirtelen elszorul a torkom, nem számítottam a kérdésre. Ennek ellenére teljesen jogosnak tartom. Az igazság kétélű fegyver. Van, hogy az emberek kérdeznek valamit, de valójában nem érdekli őket a válasz. Vagy nem azt akarják hallani, ami az igazság. Van, hogy mi nem akarjuk elmondani, mert már oly sokszor elmondtuk előtte, de az csupán süket fülekre talált. Tudom, hogy Mama egyszerű választ vár. Nekem viszont csak bonyolult válaszaim vannak – mint mindig.

Szeretném azt mondani neki, hogy „Igen, Mama. Híressé teszlek, mert megérdemled, hogy az emberek ismerjenek, tiszteljenek és szeressenek.” Szeretném megígérni neki, hogy elmesélem másoknak a történetét, mert olyan életet élt, amit érdemes ismerni. Mert bár önmagából a hírnévből tudtommal még semmi jó nem származik, az emberben van egy megmagyarázhatatlan vágy, hogy nyomot hagyjon, megossza életét a többi emberrel.

Igen, Mama. Híressé teszlek.

Mert megérdemled. Te, aki pontosan a II. világháború kirobbanásának a napján születtél.

Te, aki a háborúban egy értelmetlen robbantás miatt elvesztetted az édesapád.

Te, aki ötödik gyermek vagy a hatból.

Te, aki egészen kiskorodtól kezdve a lehető legjobb és legbecsületesebb ember vagy, és emiatt ma szolgalelkűnek hívod magad.

Te, aki mindig segítettél édesanyádnak a ház körül és a földeken.

Te, aki mindig csak ötösöket kaptál az iskolában, mert imádtál olvasni és tanulni.

Te, aki az imaházban mindig tökéletesen mondtad fel a „leckét”.

Te, aki nem mehettél kéttannyelvű tanítónő képzőbe, bármennyire is szerettél volna, mert menned kellett a tsz-be dolgozni.

Te, aki kemény munkával építetted a hazát.

Te, akinek nem volt választásod, mert mások már döntöttek helyetted.

Te, aki sosem lázadtál, hanem elfogadtad a sorsod, és igyekeztél a lehető legtöbbet kihozni mindenből.

Te, aki miután férjhez mentél, egy rossz szó nélkül tíz évig ápoltad a magatehetetlen anyósodat.

Te, aki még egy nagyon fárasztó nap után is leültél neki felolvasni a Bibliából.

Te, aki bár mindent megtettél, hálát nem kaptál.

Te, aki felneveltél két csodálatos embert, akiknek én is annyi mindent köszönhetek, hogy azt felsorolni egy élet is kevés lenne.

Te, aki mosolyogva és még mindig kissé meglepetten mondod el újra és újra, hogy már közel hatvan főre bővült a család, pedig a szüleid csak ketten voltak eleinte.

Te, aki még a mai napig rengeteget olvasol, mert a könyvek iránti szereteted nem vehették el tőled az évek, bármilyen keményen bántak is veled.

Te, aki nem engedtél be minket a mély vízbe, mert nem tudtál volna utánunk jönni, és féltettél.

Te, aki a világ legfinomabb palacsintájából százat is képes vagy kisütni a nyári hőségben, csak mert tudod, hogy minden unokád és dédunokád imádja.

Te, aki a hatalmas kerttel rendelkező házadat egyedül is ugyanolyan tisztán és rendben tartottad, mint most a kis lakásodat.

Te, aki mindig könnybe lábadt szemmel ölelsz meg és mondod el, hogy milyen szép nagylány lettem.

Te, aki hiszed, hogy az ember a gyermekeiben és az unokáiban él tovább.

Te, aki mindig azonnal kiraksz valamit az asztalra, ha meglátogatunk, és nem fogadsz el nemleges választ, ha étellel és itallal kínálsz.

Te, akinek még mindig van elég humorod, hogy nevess, ha az ötvennyolc éves „kisfiad” ugrat téged.

Te, aki azért utána mindig megdorgálod, hogy ne szórakozzon veled.

Szeretném elmondani neki, hogy azt kívánom, bárcsak az emberek kíváncsiak lennének erre. Bárcsak kíváncsiak lennének egymásra. Bárcsak ne az agysejtgyilkos, értelmetlen műsorokat néznék és görgetnék megállás nélkül a közösségi média oldalakat. Ugyanakkor képmutatónak tűnnék. Nekem is egy koronavírusnyi pofon kellett ahhoz, hogy végre rájöjjek, mi is az igazán fontos. Mert előtte én sem hívtam fel hetente, nem voltam olyan unokája, amilyet megérdemelt volna.

Rövid szünet után végül csak ennyit mondok:

– Nem, nem írok semmit. Csak rájöttem, hogy olyan kevés dolgot tudok rólad és a családodról. Tudod, már apát is sokszor kérdeztem, de ő nem igazán az a mesélős fajta. Viszont kérlek, tényleg szólj, ha valamire fájó visszaemlékezni, nem szeretném, ha elszomorodnál miattam – mondom, miközben minden erőmmel azon vagyok, nehogy kihallja a hangomból, hogy néhány könnycsepp versenyt fut egymással az arcomon.

– Tudod, Katuskám, ha már ennyi idő eltelik, az embernek nem fájnak ezek a dolgok. Persze, van, amit sajnál, de ilyen az élet. Ha van kedved, átjöhetnél valamikor, és akkor megmutatom neked a bizonyítványaim, meg néhány képet a családról.

– Rendben, Mama, az nagyon jó lenne.

A gombóc a torkomban nem engedi, hogy még bármi mást mondjak. Szinte le sem tettük a telefont, már azon gondolkozom, hogy szemtől szemben hogyan fogom előle elrejteni a könnyeimet, amit a történetei csalogatnak elő minden különösebb erőfeszítés nélkül.

További cikkek: