Másnak lenni valóban jó dolog? – A 21. század életszerűtlen tanácsai Téma: Psziché

Emlékszem egy pólóra néhány évvel ezelőttről. Rövid ujjú női felső, rajta egy sor egyforma, fehér macska piktogramja – kivéve az utolsót. A legutolsó macska Vigyor Kandúr volt, alatta a következő felirat díszelgett: „be different”. A póló a fast fashion márkák valamelyikének a terméke volt, ez azt jelenti, hogy annyira volt csak egyedi, mint a Zarában vásároló, nyaranta a Bálnában rosét kortyolgató, a konzekvencia legapróbb morzsája nélkül rock együttesek pólóját hordó huszonéves lányok – semennyire. De ami engem igazán foglalkoztak, az az üzenet: be different. Valóban jó dolog kilógni a sorból?

Manapság az emberiség modern, civilizált társadalmakban élő fele lassan bele fog fulladni a saját grandiózusságát és egyediségét hirdető önsegítő könyvekbe; az erre irányuló, papírra vetett, összefűzött gondolatsorok lassan több helyet foglalnak el a könyvesboltokban, mint az emberiség történetének eddig létrehozott szellemi termékei – plusz a Fejős Éva-összes. Nemhogy a csapból, még a tehenek tőgyéből is ez az üzenet folyik: legyél is más, mint a többiek!

Igen ám, de ez a másság valóban „másság”? Egy frászkarikát!

Mindenki épp csak annyira más, hogy ettől ne szűnjön meg kellemes, szociálisan sikeres individuumként funkcionálni. Az emberek általában nem szeretnek különcködni, a csordaszellem és a társas lét evolúciósan belénk kódolt programok. A modern világ agresszívan áramló üzenetével szemben valójában nem kívánunk teljesen mások lenni, mint a tömeg, mert az se nem kellemes, se nem hasznos számunkra. Mire is gondolok pontosan?

Akik a szó valódi értelmében igazán mások, nos, ők általában betegek; autisták, hiperaktívak, figyelemzavarosak, OCD-sek, biporálisak, borderline-ok és skizofrének. Ők rengeteg küzdelem árán passzírozzák bele magukat a társadalom keretrendszerébe, amit általában nem élveznek, mert nehéz és kimerítő feladat, amiben sokszor elbuknak. És igen, hiába az újhullámos, szélsőségesen „liberális”, hiperszenzitív, hipertoleráns, laktóz- és glükóz érzékeny, trip hop rajongó tömegek ágálása: létezik társadalmi keretrendszer.

A nevelés jelentősége

Egy gyereknek valóban a szülő közbenjárásával kell formálni a személyiségét, hogy a későbbiekben ne bosszantó, kontraproduktív tagja legyen a társadalomnak – ha szociálisan sikeres felnőtt válik belőle, szinte biztos, hogy elégedett életet fog élni. Azért emlegetem ennyit a szociális szférát, mert ha valaki ezen a téren kiegyensúlyozott, akkor egyértelműen jobb élete van, mintha kiemelkedően sikeres lenne a munkájában, de csak egy akváriumnyi aranyhal várná haza esténként. Hogy miért? Mert a magány rombolóbb, mint a sikertelen karrier – a Maslow-piramis szerint a szeretet és a valahova tartozás jóval égetőbb szüksége az emberiségnek, mint az elismerés vagy az önmegvalósítás.

Ennek érdekében szükség van szabályokra, leckékre, szükség van a „betagozódásra”. Ez az a szó, amit rosszalló szemforgatás és megvető ajakbiggyesztés kíséretében használnak a Vekerdy-hívő szülők, pedig a gyereknek szerintem valóban a hasznára válik. Ami nincs a gyerek hasznára, az a nevelési metódus, amelyben a realitás talajától teljesen elrugaszkodva, életének első percétől kezdve plántálják belé a gondolatot, hogy ő a legszebb, legtehetségesebb, legkülönlegesebb gyerek a világon, akár igaz, akár nem.

Nem fogom ismertetni az emberi hangképzés egész folyamatát, amelynek segítségével napvilágra böffentettem a sötét, cinikus belsőm mélyében megfoganó gondolataim – nem mindenki tehetséges, sőt, az emberiség nagyobb fele inkább átlagos, mintsem rendkívüli. Ezzel nincs semmi baj, végső soron az átlagos ember közreműködésével marad mozgásban a világ. Baj akkor van, ha a gyermekünk kora huszonéves korában szembesül azzal először, hogy nem is olyan könnyű Elon Musk vagy Zuckerbergé válnia, mint azt ő gondolta.

Éldegél a környezetemben egy személy, nevezzük T.-nek

T. diagnosztizálatlan borderline személyiségzavarban szenved, és az átlagosnál jóval magasabb az intelligencia szintje – ezek együttese implikálja, hogy szociális szempontból kész katasztrófa. Impulzív, hektikus, kiismerhetetlen, önkontrollra képtelen, gyerekes, önző, destruktív. Találós kérdés, a nyertes megnyeri a saját kommentár csokorral fűszerezett Keresztapa trilógiámat:vajon hány barátja van T.-nek? A válasz helyes: egy sem. Nem lehet hibáztatni senkit, a gyermek elviselhetetlen. Kontrollálhatatlan dühroham, görcsös, elfulladó zokogás, undorító vádaskodások, túlcsorduló szerelmi vallomás, kínos társasági események. Fuldokló, terhes jelenlét alkotja az életét annak, aki megpróbálja szeretni őt – mindenki feladja egy idő után.

Valóban másnak lenni magányos dolog, senki nem akarja igazán. Akkor miért bombáznak minket ezzel az üzenettel?

Ha az üzenet fundamentálisan elhibázott, akkor miért zúdul ránk mégis mindenhonnan? Természetesen nem tudom erre a deklarált választ, csak találgatni tudok. Az egyik ilyen ok rendkívül banális: marketing. A világ összes termékét, az autótól kezdve a parfümön át a zuhanykabinig mind-mind fantasztikusan el lehet adni azzal a kísérőszöveggel, hogy a vásárlóját egyedivé és irigylésre méltóvá teszi. Ki ne akarna olyan dezodort használni, amitől eszelős ablaknyalogatásba kezdenek a nők, amikor elhalad az utcán? Ki ne akarna olyan üdítőt inni, amelyet azzal a felkiáltással reklámoznak, hogy „Csak egyéniségeknek!” – ha nem iszom, nem vagyok egyéniség, márpedig én az vagyok, annyira az vagyok, hogy még fürdővizem is abból készül.

Vágyjuk a másságot, persze nem őszintén – megveszem az autót, amitől olyan egyedi leszek, mint senki más, de csak ha nem keltek vele feltűnést az utcán. Nem venném meg, ha rózsaszín lenne zöld zsiráf foltokkal és piros kerekekkel, és a Material Girl-t játszaná minden alkalommal, ha elindítom.

Okfejtésem végére érve levonom a konklúziót

Igazán különbözőnek lenni egy cseppet sem jó dolog, a 21. század csalóka üzenete ez csupán, a szívünk mélyén nem szeretünk feltűnést kelteni.