Meddig lehet elmenni egy állásinterjún? Téma: Karrier

Egy új embert felvenni egy céghez mindig rizikós, tudom én. Az önéletrajzot szépen ki lehet kozmetikázni, esetleg itt-ott csúsztatni, egy profi fotós által készített portrén pedig mi tűnünk a legszimpatikusabb jelöltnek széles e világon. Tehát bárki eladhatja magát bárkinek, ez pedig eléggé zsákbamacskát jelent a munkaadó számára. Nincs könnyű dolguk a HR-es kollégáknak, ha valóban a legkiválóbb jelöltet szeretnék felvenni az adott pozícióra, persze megvannak erre a rafinált kérdések és az interjúztatási technikák. De mégis meddig lehet elmenni egy állásinterjún? 

Átlagosnak indult interjú

Nemrégiben életem egyik legfurcsább és legkellemetlenebb állásinterjúján vettem részt és felvetett bennem pár kérdést. Azt kell tudni, hogy egy asszisztensi pozícióról van szó, az ehhez tartozó felelősségi körrel és bérezéssel természetesen, illetve egy kis létszámú, szolgáltatóiparban tevékenykedő cégről. Tehát semmi extra – gondolhatnánk.

Az első körös interjú kellemes hangulatban telt, a HR-es kolléga kedves volt és közvetlen, kifejezetten szimpatikus, egy darabig. Azonban az interjú második felében egészen érdekes kérdéseket kezdett el feltenni nekem. Bár jelezte előre, hogy ezek személyes kérdések lesznek és ha nem akarok, nem kötelező rájuk válaszolni, mégis úgy éreztem, ha nem válaszolok rájuk, az egy negatív pont lesz a HR-es szemében. “Talán valami titkolnivalója van? Vajon miért nem akar válaszolni?” Gyanús magatartást eredményezett volna, és onnantól a hangulat is egészen más lett volna a teremben.

Tapintatlan kérdések

A kérdések a következők voltak: “Van párkapcsolatod? Van gyereked? Voltál már valaha pszichológusnál? Szedsz valamilyen gyógyszert? Volt már komolyabb műtéted?”

Na álljon meg a menet! Nőként egyből felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon ha egy férfi ült volna a helyemben,  tőle is megkérdezték volna, hogy van-e párkapcsolata vagy gyereke? Mert valahogy erősen kétlem. De menjünk is tovább. A pszichológusos kérdésnél szintén kiakadtam. Mi köze egy idegen HR-esnek, vagy egy potenciális (tehát az alkalmazotti viszony nélküli) munkaadónak, hogy én vettem-e igénybe ilyen jellegű szakember segítségét bármiben is?

Na most képzeljétek el azt a szituációt, ahogy bármelyik kérdésre is bemondom azt a választ, hogy erre én nem szeretnék válaszolni. Egy állásinterjú alapból egy stresszhelyzet, aminek tétje van. Mindenki a legjobb oldalát akarja mutatni, hiszen egy apró hiba vagy elszólás is végzetes lehet. Nem tartom fairnek ilyen személyes és kínos helyzetbe hozni az amúgy is ideges jelentkezőt.

2 perces munkamorál teszt

Valamit mégiscsak tudhattam, mert rá egy hétre visszahívtak egy második körre, ahol tesztfeladatsort kellett megoldanom, egyből 3-at is. Az első egy precizitást és gyorsaságot mérő teszt volt, aminek nem igazán láttam az értelmét, de össz-vissz 2 percet vett igénybe. Úgy gondolom a precizitás az talán valamennyire adott egy embernél, de azt, hogy valaki milyen gyorsan dolgozik, annyi minden befolyásolja, hogy nem lehet 2 percben lemérni, reggel 8 órakkor, kedden. A munkamorált befolyásolhatja a dolgozó kipihentsége, lelki állapota, motiváltsága és az adott feladatok milyensége, mennyisége, de talán még az is, hogy éppen milyen nap van.

Elég okos vagyok-e? – IQ teszt

Ezután egy 80 kérdésből álló IQ teszt következett, amire 30 percem volt, hogy megoldjam. Na itt már egy picit csilingelt bennem a vészcsengő, de még nem túl hangosan. Természetesen lehetetlen volt mind a 80 kérdést átgondolni 30 perc alatt, de megnyugtattak nem baj, ha nem érek a végére. A kérdések elég változatosak voltak, mint minden sztenderd IQ tesztnél. A válaszaimat egy másik lapon kellett bejelölnöm, ami elsőre teljesen összezavart. Az oszlopok ugyanis nem balról jobbra haladtak növekvő sorrendben, hanem jobbról balra, alulról felfelé. Nem tudom, hogy ez egy hanyag fénymásolói munka következménye volt, vagy ezzel is azt tesztelték, hogy mennyire tudok kitölteni egy nem szokványos és teljesen kényelmetlen tesztlapot. Mindenesetre fölösleges megbonyolításnak éreztem.

Indokolatlan “személyiség” teszt

A legmeredekebb rész pedig csak ezután következett. Egy 200 kérdésből álló személyiségtesztnek álcázott tesztet kellett kitöltenem, ami nem is nagyon a jellememről szólt, hanem inkább a munkahelyi és egyéb szokásaimról. 200 állítások volt felsorolva és be kellett jelölni, hogy az adott állítás igaz rám, nem igaz rám vagy talán igaz rám. Olyan állítások voltak, hogy például: “Kényelmetlennek találom az öngyilkosság gondolatát. Hiszek a faji / etnikai alapú megkülönböztetésben. Jóalvó vagyok. Döntéseim során a barátaimat előnyösebb helyzetben részesítem másokkal szemben. Szívesen újságolom el a legújabb munkahelyi botrányt a kollégáimnak. Néha az izmaim minden ok nélkül megrándulnak. Rendszeresen rágom a körmeimet vagy a tollam végét. Gyakran gondolok a halálra.”

Ilyenek és ehhez hasonló kérdések sorakoztak előttem én pedig azon gondolkoztam, hogy tuladonképpen hova is interjúzok? Ez most egy munkahely, egy asszisztensi pozícióval vagy egy nemzetbiztonsági intézet, esetleg maga a Parlament? Miért kíváncsi a leendő munkaadóm arra, hogy rágom-e a tollam végét? És ha igen? Akkor nem vesz fel, mert feltételezi, hogy rosszabbul teljesítek? Talán gyorsabban elhasználok egy tollat és gyakrabban kell a cégnek irodai felszerelést venni? Éves szinten akkor jó sok tollra kell költeni, csak azért mert felvett engem. Persze, most csak elbagatelizálom a tollrágás kérdését, de gondoljunk már utána mi lehet a célja a többi kérdésnek. Burkoltan rákérdeztek arra, nem-e vagyok rasszista vagy pletykálkodó kavarógép, esetleg öngyilkosságot fontolgató szociopata.

Paranoia mindenekelőtt

Ha a beküldött önéletrajzomból, a motivációs levelemből és a személyes interjúmból nem derül ki egy HR-es szakember számára, hogy nem vagyok retardált, debil pszichopata, ott szerintem már nagy a baj. Ha pedig egy cég, ilyen szinten bizalmatlan és gyanakvó egy asszisztensi pozíciót betölteni kívánó új munkavállalóval szemben, ott szintén baj van.

Véleményem szerint, így is néha irreálisan magas elvárásokkal találják magukat szemben a munkaerőpiacon a mai fiatalok. Mi szükség van arra, hogy már a magánéletükkel szemben is elvárásokat állítson fel a leendő munkaadó?