Meddig terjedhet az oktató világnézete? Téma: Karrier

Nem olyan régen pattant ki a Szegedi Tudományegyetem egyik oktatója kapcsán egy botrány, mely nagyjából aköré szerveződött, hogy a professzor úr milyen megjegyzéseket engedett meg magának egy előadáson. A hallgatók feljelentésre úgy reagált, hogy oktatóként joga van saját világnézeti alapjáról kiindulva megtartani az óráit. Nem szeretnék a konkrét eseménnyel a továbbiakban foglalkozni, sok kijelentés, melyet a hallgatók kifogásoltak véleményem szerint nem is az oktatói világnézet kategóriájába esik. Ez csupán apropót ad gondolatmenetemnek, miszerint hol is van az a határ, ameddig terjedhet egy oktató személyes világképe a tanításban.

Egyetértek az alapkijelentéssel

Bármilyen pedagógia folyamat során döntő tényező a tanár személye. A tanítás egy interperszonális kapcsolat, amelyben korán sem mindegy, hogy az adott tananyagot ki és milyen formában prezentálja a tanulóknak, hallgatóknak. Teljes egészében egyetértek azzal az alapvetéssel, hogy a tanár, pedagógus világnézete igenis hadd jusson érvényre az oktatási folyamatban. Nem robotok sem az oktatók, sem a hallgatók, hanem gondolkodó lények, akik profitálnak abból, ha minél több nézőponttal találkozhatnak. Továbbá, ha a tanári munka során semmilyen módon nem nyilvánul meg egy oktató világnézete (ezt már a felsőoktatásra értve), akkor a hallgatóknak az az érzése is támadhat, hogy a tanár közömbös az általa oktatott tárgy felé, visszás lehet az is, hogy csupán a száraz tények átadása történik meg és nem alakul ki egy konstruktív diskurzus (ami egyetemi szinten elvárható volna).

Hol kezdődik a gond?

Azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, ha a tanár, oktató valamilyen szélsőséges ideológiát képvisel vagy nézeteit olyan módon prezentálja, ami kulturált keretek között vállalhatatlan. Értelemszerűen ekkor nagyobb lesz az ellenállás is a hallgatók, diákok részéről ennek befogadására. De ezzel még, úgy gondolom, semmi tragédia nem történt, hiszen elutasító álláspont felvetülhet akár az egyén részéről is egy – amúgy széles rétegek által elfogadott – világnézet felé. A gond ott kezdődik, mikor az oktató a szélsőségben nem látja a szélsőséget és ezért az ellene felszólaló hangokat sem úgy értelmezi, hogy ezek egy konszolidáltabb álláspont képviselői.

A keretek legyenek tisztázva

Nagy problémának tartom, ha az erre adott reakció az ellenvélemény elutasítása és ezzel a hallgatók egy részének szellemi kizárása az oktatásból. Ameddig az a világnézeti alap, melyet az oktató képvisel a tananyag szintjén a megfelelő keretek közt jut érvényre, nem bocsátkozik az oktatási színvonalhoz méltatlan kijelentésekbe és nem fedi el a tudományt maga mögött, addig nem látok ebben problémát. Ha azonban a tényanyag helyébe lép és azt tulajdonképpen érvényteleníti dominanciájával, akkor már nem az oktatás alapját képezi, hanem ideológiai preferenciák terepévé válik.

Nem reflexió

Írásom végén ismételten kiemelném, hogy a fent megfogalmazott gondolatmenet nem vonatkozik a konkrét helyzetre, mert véleményem szerint az egy ennél összetettebb probléma. Viszont valamilyen formában valószínűleg mindannyian találkoztunk már azzal a helyzettel, hogy tanárunkkal, oktatónkkal szemben merőben más állásponton voltunk. Számomra ez mindig szerencsés és konstruktív felállás volt, általában minden olyan tanártól, akivel nem értettem egyet tanultam valami olyasmit, amit épp ezáltal a disszonancia által érthettem meg. És még egyszer, ameddig ez a véleménykülönbség nem áll a tananyag átadásának és befogadásának útjába, addig természetes, sőt abszolút hasznos jelenségnek tartom.