Megtalálni a helyedet a munkapiacon valóban embert próbáló

Már annyiszor hallottam, hogy az én generációm elveszett, reménytelen, motiválatlan, faragatlan fiatalokból álló csoport, akiknek beáldozott, hogy már nem is tudnak felzaklatni ezek a kijelentések. Rengeteg cikket, könyvet olvastam a témában, annyit, hogy szinte már egybeforrt a személyiségem a fentebb olvasottakkal.

De, azért mégsem!

Mert bár most itt ülök a hideg konyhakövön, ömlik ki a szememből a könny és feldúltan zihálok, hogy: „Márpedig engem semmi sem érdekel!” „Sosem fogom megtalálni az álommunkámat!” Nekem akkor se mondja meg senki mennyire elcseszett is vagyok!

Elegem van már abból, hogy az idősebbek, csak azért lenéznek minket, mert mi egy kissé máshogy szocializálódtunk. Hatszor váltottam az elmúlt három évben munkahelyet, és akkor mi van? Ez nem azt jelenti, hogy alkalmatlan vagyok, de még azt sem indikálja, hogy nincs kitartásom. Ha bármit is elmondd rólam ez a két, egymással összekapcsolódott számadat, akkor az ez: felismerem, hogy valami nem tetszik és nem félek váltani. Sőt, miután kiléptem, nem adom fel, hanem megyek tovább, annak reményében menetelek bőszen, hogy meg fogom találni a helyemet a végén.

Sírok, nevetek

Persze, ezt így most, figyelembe véve, hogy nem csak az arcom, de a már lassan a pólóm is könnyekkel van átitatva, még én is nehezen hiszem el magamnak. Barátom ijedten néz le rám, próbálja kideríteni, hogy mi az isten is játszódhat le éppen a fejemben, mert a szakaszosan feltörő sírásrohamok között bizony fel-feltűnik a kacagás is. Én magam is tudom, hogy nevetségesek az indokok, amiket felhozok, hogy néha értelmetlen, amit itt összehordok, ezért nevetek.

Legalábbis ezt hiszem, de lehet, a szívem mélyéről jön ez a vihorászás, mert tudom – hogy egy klisével éljek – fel fog bukkanni az a szivárvány, mikor az eső végén újra előkerül a nap a felhők mögül. Mert az agyam már most is pörög, és ahogy a barátom dobálja rám a különböző foglalkozásokat, ketten agyalunk, ötletelünk, hogy mi is az az állás, ami igazán illene hozzám.

Irreális elvárások?

Anyukám szerint irreálisak az elvárásaim, sosem fogok olyan helyet találni, ahová bejárni már azért is élmény, mert romantikus, történelmi épületét körül lengi egyfajta varázslatosság, nem lesz olyan munka, amit mosollyal az arcomon tudok végezni hosszú időkön át, és leginkább azért, mert képtelenség olyan csoportot találni, ahol mindenki szereti és támogatja egymást.

Én is látom, főleg így leírva ugrik ki számomra, hogy ez inkább hallatszik egy randi partnerkeresésnek, mintsem egy álláskereső reális elképzeléseinek a jövendőbeli munkaadójáról. És eltűnődőm, ez valóban baj lenne? Akkora sületlenség volna, hogy az ember egy csinos környezetben dolgozzon szórakoztató emberek között?

Hiszen, ha a munkavállalók elvárják tőlem, hogy a legszebb éveimet rájuk áldozzam – ha megengeditek, hogy egy cseppet drámaian fogalmazzak -, akkor ennek fényében igazán nem számítanak nagy igényeknek a fentebb leírtak.

Egyedül kell megoldanom

Gondolataim visszatérnek a jelenbe, ahogy a barátom tovább sorolja az állásokat. Ránézek, és ekkor villámgyorsasággal vág fejbe a felismerés: ezt most egyedül kell megoldanom. Kedvesen jelzem neki, hogy most egyedül szeretnék lenni, majd újra magamhoz ragadom a laptopom és visszatérek arra a szörnyen sötét helyre, amit mások állásportálnak neveznek. Újra végig rágom magam az összes szűrőn, bepipálva minden egyes opciót, ami érdekelhet. Ignorálom az oldal tetején a szűkítésemtől egyre csak csökkenő, számomra elérhető munkák mutatószámát. Legalább nem kell tízmillió hirdetésen átrágnom magam, nézzük a jó oldalát!

Boldog munkahely

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha így fogok érezni, senki egy szóval sem említette, hogy megtalálni a munkapiacon a helyedet pontosan ugyanolyan embert próbáló, mint a megfelelő párkapcsolatra rálelni. Nem akad egy számodra megfelelő állás minden bokorban, hanem át kell magad rágni egy egész erdőn, mígnem véletlen, pisilés közben rábukkansz valamire, ami megfog. Az az igazság, hogy a gimnáziumi és egyetemi éveim alatt is, annyira korlátozottan gondolkodtam, hagytam, hogy befolyásoljanak, azokat a munkákat kerestem, amiket mások számomra megfelelőnek gondoltak. Aztán megtanultam, hogy ezek mind-mind eltérítettek az eredeti utamról, sokszor rövidebb, esetenként hosszabb mellékutakra taszajtottak, ahol aztán váratlan dolgokra bukkantam: leckékre. Tanulságokra magamról, hogy mit is akarok igazán, a folytonos elkeseredettség rávezetett arra, hogy órákat, napokat, hónapokat töltsek önreflexióval, hogy aztán kijöjjön a roppant egyszerű megoldás: csak boldog akarok lenni a munkahelyemen.

Bár még mindig nem tudom mi az, ami igazán érdekel, ki tudja, meg lehet, nem is létezik ilyen, már elkezdtem máshogy tekinteni a munkára és nem azt a szirupos „álommelót” keresni, amiről egész gyerekkoromban álmodoztam. Valószínűleg nem én leszek a következő Carrie Bradshaw, de ez is egy tanulság volt, amire rá kellett döbbennem magamtól: nem fogja mindenki megváltani a világot. A legtöbbünkből átlagos felnőtt válik, hétköznapi élettel és ez így van rendjén. Számomra legalábbis, mert a konklúzió az volt, hogy ha egy életen át hajszolom az elérhetetlent, sosem leszek igazán boldog. Így megtanultam elengedni.

Tudom, most minden jó lesz, mert ahogy a jelentkezés gombra kattintok, újra átjár egy elképesztően puha, mámoros nyugalom. Hiszen érzem: Most jó lesz.

További cikkek: