Mi az oktatás célja?

Mostanában rendszeresen elgondolkodom azon, hogy visszamennék-e az egyetemre tanulni. Álmatlan éjszakáim egyik kedvenc elmélkedős témája ez, hisz lételemem az ismeretszerzés, az információk összekapcsolása, de a válaszom sajnos a következő: nincs az az isten. Viszont a nemrég befejezett kreatív írással foglalkozó tanfolyamra bármikor visszamennék sőt. De az más volt. Az oktatás volt, nem pedig „oktatás”. Ez a fájdalmas, de leginkább szomorú felismerés ösztönzött arra, hogy elgondolkodjak az oktatás fogalmáról és céljáról, de legfőképp az oktatási formák közötti orbitális különbségről. Valójában mit jelent tanulni és oktatni? Mi a végcél? Hol csúszik hiba a rendszerbe? Mert csúszik.

Elszomorít a gondolat, hogy a fölvizezett, anyagilag motivált, amorf felsőoktatás fogalma már nem humbug, hanem valóság. (Túlzó általánosítás, tudom. A lényegen sajnos nem változtat.) Egy várandós ismerősöm pedig többek között azért hagyja el az országot, mert születendő gyermekét nem akarja az itthoni oktatási rendszer részévé tenni. Azt mondta, nem hisz már benne. Többek között ezek a gondolatmenetek késztettek arra, hogy az oktatás szakirodalmában kutassak, végül pedig mintha az égiek meghallották volna kétségbeesett kérdéseimet szemem elé sodródott David W. Orr Mi az oktatás célja? című esszéje. 

Az alábbiakban David W. Orr tanulmányából idézek négy részletet (kiegészítve egy-két személyes megjegyzéssel), mert ha az alábbi gondolatmenetek egy kicsivel több embert érnek el és gondolkodtatnak el, akkor az már félsiker. Hiszek a pillangóhatásban, valamint abban, hogy fejben kezdődik minden, egy gyengének hitt kósza gondolattal.

Kedves diákok, huszonéves útkeresők, oktatók, leendő tanárok és fiatal felnőttek! Ez most mindannyiunknak szól. Remélem, bennetek is legalább annyira elindít valamit, akárcsak bennem.

David W. Orr Mi az oktatás célja?

Első részlet

„Elie Wiesel (amerikai író, holokauszttúlélő – a szerk.) ugyanerre a következtetésre jutott, amikor kifejtette, hogy Auschwitz, Dachau és Buchenwald – a holocaust – kitalálói és kezdeményezői Kant és Goethe örökösei voltak, akiket szerte a világon a legműveltebbek között tartottak számon. Iskolázottságuk azonban nem akadályozta meg őket a kegyetlenkedésben. Mi volt a baj az oktatásukkal? Wiesel 1990-ben így nyilatkozott: »Az értékek helyett az elméletek fontosságát, az emberi lények helyett a fogalmakat, a tudatosság helyett az elvont gondolkodást, a kérdések helyett a válaszokat, a lelkiismeret helyett pedig az ideológiát és a hatékonyságot hangsúlyozta.« Azt hiszem, ugyanez elmondható a mi oktatási rendszerünkről is. A természeti világ megközelítésében szintúgy az elméletek és nem az értékek, az elvont gondolkodás és nem a tudatosság, az elegáns válaszok és nem a kérdések, illetve a technikai hatékonyság és nem a lelkiismeret fontossága kap hangsúlyt. (…) Nem az oktatás, hanem az oktatás egy bizonyos formája óvhat meg bennünket.”

Az oktatási formák egetverő különbségét jómagam is megtapasztaltam, ahogy azt írásom legelején is említettem. Pedig mindkettő iskola volt, de máshogy. Míg az egyik földbe tiport és bólogató, kötelességteljesítő juhásszá nevelt, a másik fellegekbe juttatott és a kíváncsiság, tenni akarás akkora erejével ruházott fel, aminek létezéséről addig nem tudtam. Azt hiszem, az utóbbi az oktatás egyik legfőbb célja.

Második részlet

 „Az oktatás célja az volna, hogy összekapcsolja az intelligenciát a rendszerek egészének fontosságával, és a hosszú távú gondolkodást az okossággal, amely magában foglalja a részletekben való jártasságot is. (…) A világot apró darabjaira szedtük, kisebb és nagyobb tudományterületekre bontottuk, és ezeket hermetikusan elhatároltuk egymástól. Ennek eredményeként 12, 16 vagy 20 évnyi tanulás után a diákok többsége úgy kap diplomát, hogy nem látja át a dolgok közötti összefüggéseket. Mindez jelentős hatást gyakorol személyiségükre és bolygónkra. Például rutinszerűen képzünk olyan közgazdászokat, akik az ökológia és a termodinamika legalapvetőbb elveit sem ismerik. (…) A hiányos oktatás eredményeként ostobán elhitettük magunkkal, hogy a valóságosnál jóval gazdagabbak vagyunk.”

Jómagam is közgazdászként végeztem, így a fenti sorok jócskán megérintettek és elszomorítottak. Az én megfigyelésem az, hogy iksz évnyi tanulás után a diákok nemcsak úgy kapnak diplomát, hogy nem látják át az ok-okozati kapcsolatokat és a kölcsönös összefüggéseket – ez pedig az oktatás elsődleges feladata kellene, hogy legyen, nemde? –, de gyakran még azt is elfelejtik, amit pár nappal azelőtt bemagoltak. (Bemagoltak, nem megtanultak. Ez a két jelenség – az összefüggések átlátásának hiánya és a rövidtávú memóriába való tuszkolás – pedig nyilván szoros összefüggésben van.) De nem akarok képmutató lenni, tanulmányaim során én is rengeteg mindent bemagoltam, mert az az ismeret, évszám, képlet csak arra volt alkalmas. Semmit sem tett hozzá a nagyobb képhez, a rendszerek átlátásához és megértéséhez. Kimondom: egyszerűen felesleges volt. De ez még alapvetően nem zárja ki azt, hogy a lényeges motívumok összekapcsolásához ne lehessen akár autodidakta módon pótolni a hiányosságokat. (Csak árral szemben úszik a sokszor felesleges dolgokkal agyonterhelt diák.)

Harmadik részlet

 „(…) az oktatás célja az, hogy a feltörekvés és a siker elérését szolgáló eszközöket adjon a diákok kezébe. Thomas Merton (amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író – a szerk.) szerint ez a folyamat: »Olyan emberek tömeges képzése, akik semmi másra nem alkalmasak, mint hogy egy precízen kigondolt és teljesen mesterséges társasjátékban részt vegyenek.« A diákoknak ezt tanácsolta: »légy bármi, ami kedvedre való, légy őrült, korhely vagy gazember, de egy dolgot mindenáron kerülj el: a sikert«. Az az igazság, hogy bolygónknak nincs szüksége több »sikeres« emberre. Ugyanakkor nagy szüksége van békéltetőkre, gyógyítókra, helyreállítókra, mesélőkre és szerető szívű emberekre. Olyanokra van szükség, akik elégedetten élnek lakóhelyükön; akikben van elég erkölcsi tartás, hogy felvegyék a küzdelmet egy élhető és emberséges világ megteremtéséért. Ezeknek a tulajdonságoknak pedig nem sok közük van ahhoz, amit kultúránk sikernek nevez.”

A 15 év alatt, amit a padok közt töltöttem, csak úgy zúdították rám a „sikeres” élethez szükséges kulcsmotívumokat, de úgy, mintha a visszaböfögés és a hibakerülés ennek elengedhetetlen kritériumai lennének. Biztos, hogy ez a cél? A komplexusos, sikerhajhásznak nevelt, pipagyártó emberek tömeggyártása? Mi lennénk annak a neurotikus társadalomnak a gyermekei, akik – ahogy Thomas Merton fogalmaz – csak arra képesek, miközben vakon mennek a világban, hogy egy előre determinált társasjátékban vegyenek részt? Szinte látom, ahogy a rohamosan változó, előre nem megjósolható világunk könyörög az oktatási rendszernek, hogy inkább alkalmazkodásra, előre nem látott problémák megoldási képességére tanítsa a diákokat. 

Negyedik részlet

A tanulás célja nem a tananyag elsajátítása, hanem a személyiség uralása. A tananyag csupán eszköz; ahogy a márvány megmunkálásához kalapácsot és vésőt használunk, úgy használjuk a gondolatainkat és a tudásunkat személyiségünk formálásakor. (…) A tények, technikák, módszerek és információk válfajait sulykoljuk a diákokba, gondolván, ez az oktatás feladata, tekintet nélkül arra, hogy hogyan és milyen hatásfokkal tudják majd őket felhasználni.

Számomra ez az egyik leginspirálóbb gondolat David W. Orrtól. A tanulás nemcsak a könyvszagú információk és készségek elsajátítása, hanem az önismeret szárnyra kapása. Az oktatás célja pedig az ehhez szükséges tér és eszköz biztosítása, az „öndefiníció” megalkotása (kellene hogy legyen). Hiszem, hogy ekkor kevesebb életkezdési krízissel küzdő fiatal próbálná túlélni a mindennapokat.

A teljes tanulmány, amelyből most csak részleteket közöltem, itt elolvasható.

Szívből ajánlom mindenkinek!

Ti mit gondoltok, mi az oktatás célja?

További cikkek: