Miért vagyunk boldogtalanok?

Vajon hány ember tudná gondolkodás nélkül kijelenteni, hogy boldog? Egyszerűen csak boldog. Boldog azzal, amije van, egy olyan élettel, amilyet él, olyan barátokkal, akik körbeveszik, és egy olyan munkahellyel, ami inspirálólag hat rá. Ha te közéjük tartozol, veregesd meg a saját válladat és ügyelj arra, hogy semmit se veszíts el boldogságodból. A legtöbben azonban csak próbálják betölteni, foltozgatni azt a megfogalmazhatatlan űrt – például materiális javak felhalmozásával, romboló önmarcangolással vagy mások csatározásával. Minap olvastam egy idézetet Ellen Goodman-tól, és jól fejen is kólintott.

“Normálisnak lenni annyit jelent, hogy felveszed a ruhádat, melyet a munkádhoz vásároltál, végighajtasz a városi forgalomban az autóddal, melynek részleteit még mindig fizeted – mindezt azért, hogy megtartsd az állásodat, ami ahhoz kell, hogy ki tudd fizetni a ruhádat, az autódat és a házadat, melyet üresen hagysz egész napra, hogy megengedhesd magadnak, hogy benne élj.”

Aucs. Ezen alkalmakkor szoktam elgondolkodni a bűvős miérteken. Persze én is csak találgatok – ahogyan egy igazi huszonéves szokta.

Motiváció? Na de milyen?

Egészen az iskolás évekig nyúltam vissza, amikor igen komoly problémát jelentett a diákok túlterheltsége. A valóság azonban ezt is ironikussá teszi: tény, hogy rengeteg felesleges dolgot kell megtanulnunk az iskolában, de ugyanolyan sok igazán fontos tényező megtanítása még csak fel sem merül. Ugyanis önmagában az édeskevés, hogy belénknevelték, a rossz dolgokért büntetés jár. Azt viszont nem tanultuk meg, hogy nem a büntetés elkerülésének kellene a fő motivációnknak lennie.

Nem szeretnék csak azért bejárni a munkahelyemre, hogy elkerüljem a kirúgást. Őszinte örömöm, tenni akarásom miatt szeretnék ott megjelenni. Hinni szeretnék abban, amit csinálok, látni akarom az értelmét, szeretnék rá építkezni. Nem szeretnék csak azért tanulni, hogy ne bukjak meg, vagy hogy jobb jegyet szerezzek. Élvezni és hasznosítani akarom azt, amit a fejembe pakolok.

Kemény munka? Na de hogy?

Egy aprócska becsapásnak érzem azt is, amikor azt hangoztatták, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen az a kemény munka. Szorgosan dolgozni modern “rabszolgaként” is lehet. Közgazdász végzettségemből adódóan bemehetnék most egy multiba, gürizhetnék éjjel-nappal, túlórázhatnék dögivel, de sajnos egy centivel se lennék közelebb a saját lakás fogalmához, a boldogsághoz – vagy bármi máshoz. Okosan szeretnék dolgozni, nem pedig keményen. Szeretném elkerülni, hogy az időm nagy részét görcsöléssel, önmarcangolással és hiánypótlással töltsem. Lelki békét akarok, nem pedig állandó konfliktusokat és hiénákat.

Intelligencia? Na de milyen?

Nem tudom, hogy az érzelmi intelligencia miért szorul háttérbe napjainkban – az iskola sem szól másról, csak az értelmi intelligencia fontosságáról és megszerzéséről. Számomra azonban az az igazán intelligens ember, aki úgy menedzseli és éli az életét, hogy valóban boldog legyen benne, ne pedig csak műboldog. Aki tényleg megtalálja a helyét benne, nem pedig csak elfogad egyet. Aki egy olyan életet tud kreálni, aminek a végén nem érzi magát kiszipolyozott lelki nyomoréknak. Higgyétek el, nem jó érzés, őszintén bevallom: az érzést én is tapasztaltam már. De azt hiszem pont akkor döntöttem el, hogy változtatni fogok. Ha törik, ha szakad. 

További cikkek: